Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tizenkettedik fejezet

Nehézkes viszontlátás – pórázról
elszabaduló kutyák

Amikor a kutyát eleresztjük a pórázról, talán a legfontosabb az, hogy vissza is tudjuk majd hívni. Lehetnek olyan esetek is, amikor ez élet-halál kérdésévé válik. Ez egyike azon szituációknak, amikor a kutyának a gazdájában a vezért kell látnia, a személyt, akinek a feladata (és képessége is) a létfontosságú döntések meghozatala.

Hosszú évek munkája során nem egy esetet láttam már, amikor az irányíthatatlanság végzetes eseményeknek lett az okozója. Különösen az egyik ilyen vérfagyasztó történet jut eszembe sokszor. Reggel volt, éppen az orvosom háza előtt várakoztam. Az épület közelében forgalmas főút húzódott. Ahogy ott várom, hogy a rendelő kinyisson, egyszer csak megpillantok egy Yorkshire terriert, amint a közeli birtokról egyenesen az út irányába rohan. A kutya nyomában három gyermek szaladt, akik mindhiába kiabáltak és integettek neki. A kis terrier mindig megállt, hátrapillantott, aztán ahogy a gyerekek közeledtek, továbbszaladt.

Az úton közben zajlott a reggeli forgalom, mindenfelé autók robogtak. A kutya pontosan az út felé tartott. Tudtam, hogy nem késlekedhetem, ezért torkom szakadtából rákiabáltam a gyerekekre, hogy álljanak meg. Biztos elcsodálkoztak, hogy ki lehet ez az őrült, aki úgy ordít és integet feléjük, mintha legalábbis a világvége jött volna el. Ám ugyanakkor nagy bajban is voltak, úgyhogy szerencsére úgy cselekedtek, ahogy kértem. Először is azt mondtam, hogy maradjanak csöndben. Majd arra utasítottam őket, hogy forduljanak meg, és fussanak vissza a birtok felé. Nagy megkönnyebbülésemre a terrier észrevette ezt és megállt, alig pár lépésnyire az útpadkától. Majd megfordult, és a gyerekek után iramodott. Dermesztő pillanat volt. Ha a gyerekek tovább üldözték volna a kutyát, az szinte biztos berohan az autók kerekei alá.

Abban a pillanatban persze nem volt időm arra, hogy megmagyarázzam a gyerekeknek, mit is csináltak rosszul. Amikor elkezdtek futni a kutya után, akkor mintegy leálltak vele játszani, és elfogadták, hogy ő vezeti őket. Ennek a fogócskának márpedig véget kellett vetni és újraosztani a szerepeket. Biztos vagyok benne, hogy a lecke hatásos volt. Mindennél fontosabb, hogy megértessük a kutyával, mit is akarunk. Ehhez pedig, mint mindig, most is állhatatosságra és higgadtságra van szükség az ember részéről.

Az egyik legemlékezetesebb esetem Beau, a bernáthegyi volt. Vele is a Yorkshire-i Televízió bemutató jellegű programjának keretében találkoztam. Mindannyian ismerjük, micsoda hírnévre tettek szert a bernáthegyiek mint mentőkutyák. A legendás pálinkás hordóval a nyakörvükön a nagy termetű bundások számtalan bajba jutott hegymászót és utazót mentettek meg az Alpok bércei között. Nos, Beau még csak a közelébe sem ment a hegyeknek. Ő egy olyan különleges bernáthegyi volt, aki nem kereste az embereket. Ehelyett inkább az emberek próbálták megtalálni őt.

Beau gazdája, egy Heidi nevű hölgy, ideje java részét azzal töltötte, hogy a kutyáját kergette a közeli parkok valamelyikében. Bármit tett is, képtelen volt visszahívni magához az állatot. Már odáig jutott, hogy kezdte feladni a próbálkozásokat. Séta közben nem csatolta le többé Beau-t a hosszú póráz végéről. A hölgy nem merte elengedni a kutyát.

Mivel azonban Heidi ugyanakkor lelkiismeretes gazda is volt, jól tudta, ez a megoldás nem az igazi a kedvence számára. Beaunak, mint a kutyák többségének, némi leckére volt szüksége. Megkértem hát Heidit, engedje el Beau-t a pórázról. A bernáthegyi azonnal eliramodott, hatalmas tankként robogva a parkban. Amikor aztán arra került a sor, Heidi pontosan olyan hiábavalóan kezdte szólongatni a kutyát, ahogyan azt megjósolta nekem. Úgy hatszor hívta, azután feladta. A hiba, amit Heidi elkövetett, elég szokványos volt. Amikor szétnéztem a lakásában, azt tapasztaltam, hogy az asszony mindenfelé táplálékot hagyott szanaszét a kutya számára. Séta közben mindig ő követte Beau-t, ha az szökésben volt éppen. Ez pedig nem jelez mást a kutyának, mint hogy ő az igazi vezér, nem pedig a gazda. Heidi megengedte, hogy minduntalan a kutya diktálja a feltételeket, a saját játékszabályai szerint.

Heidinek először is le kellett rohannia Beau-t a neki szóló jelzésekkel, amelyek természetesen a köteléképítés négyes szabályrendszeréről szóltak. Ugyanis mindig otthon kell megtanulni bánni a kutyával ahhoz, hogy azután már nyugodtan kiléphessünk vele az utcára. Beau alapjában véve jó természetű kutya volt, aki gyorsan felfogta, mi is az új felállás. Ez az időszak persze a legtöbb gazda számára nem tartozik a legkönnyebbek közé. Én mégis arra szoktam kérni őket, szilárdan tartsanak ki, amíg csak nincsenek teljesen készen az átneveléssel. Két hétbe tellett, amíg Beau kezdett engedelmeskedni Heidi hívásának a házban és a kertben. A gazda megtanulta jutalmazni a jó viselkedést, cserében a kutya rájött, hogy melyik magatartást követi az ízletes falat. Ekkor következett a döntő pillanat, az asszonynak ki kellett terjeszteni az otthon szerzett tiszteletet. Úgy kellett fellépnie, mint a személynek, aki majd a "vadászatot" is vezeti. Ez egyáltalán nem ígérkezett könnyűnek.

Beau mindig nagyon izgatott lett, amikor Heidi elővette a pórázt. Ezért arra kértem a nőt, hogy próbálja minél nyugodtabban megoldani ezt a szituációt. Ha a kutya elkezdett tombolni, a pórázt tegye le az asztalra, és menjen odébb. Ennek az üzenetnek a következő a lényege: "A kutya elrontotta a dolgot, ezért elmarad a vadászat." Beau-nak fel kellett ismernie, hogy cselekedeteinek következményei vannak. Amikor a kutya lecsillapodott végre, Heidi csak akkor csatolta rá a pórázt, és indult el vele az ajtó felé. Nagyon fontos volt, hogy már ekkor, a séta legelején nyilvánvalóvá váljon, ki is vezet kit. Így tehát, amikor az ajtón kilépve Beau elkezdte húzni a pórázt, Heidinek ismét "ki kellette szállnia", vagyis megfordulnia és visszamenni a házba. Három vagy négy napig is eltartott, amíg sikerült nekik a kapun kívülre kerülni. Beau állandóan húzott, ezért a séta mindig hamvába holt. Végül azonban a kutya megértette, mit akarunk tőle, és már nem feszítette a pórázát.

Most már a visszahívás gyakorlása következett. Heidi egy hosszú kötél betoldásával meghosszabbította a pórázt. Ezután azt tanácsoltam, hogy engedje a kutyát mintegy kétméteres távolságba, és onnét hívja vissza jutalomfalat segítségével. Ha sikerült a dolog, fél-egy méterrel mindig messzebbre engedhette a kutyát a következő alkalommal. Beau szépen teljesítette a gazdája kérését, amíg végül a kötél teljes tízméteres hosszúsága ki nem bontakozott. Ekkor pedig már nem volt más hátra, mint hogy Heidi elengedje a kutyát.

Ezek után pontosan azt kellett gyakorolniuk póráz nélkül, amit addig póráz segítségével. Heidinek újra meg újra be kellett hívnia a kutyát. Minderre otthon került sor, és a sok fáradozásnak hamarosan meglett az eredménye. Heidinek mind nagyobb távolságról sikerült magához édesgetnie Beau-t, akit a táplálék varázsa mindig visszakormányozott a gazdájához. Hamarosan már ötven méterről is sikerült behívni a bernáthegyit. Egy hónap sem telt bele, és Heidinek végre része lehetett abban a hatalmas örömben, amit mindig is várt a kutyasétáltatástól. Elmúltak azok az idők, amikor a séták abból álltak, hogy a nő kétségbeesetten hajszolta bóklászó kutyáját. ,-{ Beau szinte az első szóra ott termett a gazdájánál. Ennél jobban nem is sikerülhetett volna a dolog, és érzésem szerint a végére Beau is sokkal vidámabb, egészségesebb kutyává alakult.

Hosszú évek alatt azt is megtanultam, hogy a kutyákkal való munka mindig megkívánja, hogy az ember képes legyen a rögtönzésre. Éppen ezért módszeremet a rugalmasság is jellemzi, hogy minél inkább az adott gazda életviteléhez alakíthassuk azt. Amikor a saját német juhászomat neveltem, rájöttem, hogy az is kell, hogy a ;' kutya személyiségéhez passzoljon a tanítási módszer. Mindig is az volt a véleményem, hogy minél intelligensebb egy kutya, annál jobban ragaszkodik a saját szokásaihoz. Az okos kutyák folyton a saját megoldásaikon törik a fejüket. Bármire próbáljuk is rávenni őket, mintha mindig azt kérdeznék, miért is kell nekik ezt megtenni. Ugyanakkor ezért van az is, hogy az értelmes kutyák könnyen alakíthatóak a módszeremmel. Hamar rájönnek, megértik, hogy nekik ebből csak jó származhat, és már el is fogadják az új rendet. A német juhászkutyánál kevés értelmesebb fajta létezik. És még kevesebb olyan kutyát láttam, aki gyorsabban haladt volna a tanulásban, mint Daisy May, az általam tenyésztett német juhász. Daisy May kirobbanóan energikus kutya, akivel igazi öröm együtt lenni. Nagyon könnyen elsajátította a módszeremet, és egykettőre beilleszkedett a falkámba. Mígnem aztán egy nap, amikor éppen a szabadban voltunk, hirtelen próbatétel elé állított.

Mindig is szerettem kisebb autós kirándulásokra indulni a kutyákkal. Az említett alkalommal is efféle kirándulást tettünk egy földúton, hogy a kutyák kedvükre rohangászhassanak egyet. Amikor aztán már ideje volt hazafelé indulnunk, Daisy kerek perec megtagadta, hogy beszálljon az autóba. Ott álltam a kocsiajtó mellett, s hívtam a kutyát. De az egyre csak ugrált körülöttem, és esze ágában sem volt beszállni.

Persze megtehettem volna, hogy egyszerűen a grabancánál fogva berakom az autóba. Azonban, ahogyan ezt már többször említettem, én azt szeretem, ha a kutyák a maguk akaratából teljesítik a kéréseimet. A célom mindig is az volt, hogy az együttműködésről pozitív tapasztalataik legyenek. Ha most betuszkoltam volna Daisy Mayt az autóba, az nagyon rossz emlékeket hagyott volna benne. Tehát valami mással kellett próbálkoznom. Amikor a kutya egyre csak játszadozott, én szépen beültem a kocsiba, és elhajtottam - nélküle. Világos válaszút elé állítottam. Ott belül minden arra késztette, hogy a falkában a helye, hogy nélkülünk nem tudna élni. Vagy mégis a falkán kívüliséget választja?

Alig húsz méter megtétele után megálltam, kiszálltam, és hívtam megint. Daisy May odaszaladt, de ismét csak ugrándozott körülöttem. Világosan látszott, hogy folytatni akarja a játékot, és esze ágában sincs beszállni. Én erre ismét visszaültem és elhajtottam, ám ezúttal már gyorsabban és messzebbre. Ezzel mintegy azt kérdeztem: "Tényleg el akarsz válni tőlünk?" Közben figyeltem a kutyát a visszapillantó tükörben. Ott futott a kocsi mögött. Amikor azután megálltam, habozás nélkül beugrott a többi kutya közé. Nagy-nagy dicsérettel jutalmaztam érte.

Más gazdák kutyáinál szerzett tapasztalataim arra intettek, hogy az efféle nagy jelentőségű leckéket, amilyen hamar csak lehet, meg kell ismételni. Így hát a következő napon újból elmentünk ugyanarra a helyre. Daisy May először ismét nem akart beszállni az autóba. Most már egyáltalán nem volt kedvem játszadozni vele. Ahogy elkezdett ugrabugrálni, elhatároztam, hogy megmutatom, mire számíthat, ha nem viselkedik rendesen. Beültem az autóba, és sebesen elhajtottam, mintegy kétszáz méterre a nyílt mezőre. Hozzá kell tennem persze, hogy a közelünkben legalább ötszáz méteres körzetben nem volt autóút. Daisy May ész nélkül loholt utánunk. Amikor kinyitottam az ajtót, már ugrott is befelé. Ez volt az utolsó alkalom, hogy szükség volt erre a színjátékra. Daisy May azontúl mindig az első volt a kutyáim közül, ha beszállásról volt szó.

 

Kutya kutya ellen -
verekedések leszerelése

Néhány éve, amikor a kutyák és a farkasok viselkedésének közös vonásait kerestem, láttam egy érdekes filmet, amely a Yellowstone Nemzeti Parkban élő farkasokról szólt. Habár Észak-Amerikát úgy ismerjük, mint a farkasok egyik mentsvárát, a Yellowstone Park területéről mégis mintegy hatvan éven keresztül hiányzott ez a ragadozó. Aztán betelepítettek egy falkányi állatot, hogy ismét elszaporodjanak arrafelé a farkasok. Őróluk szólt a dokumentumfilm.

Ez az alkotás nagyban a segítségemre szolgált, hogy kialakíthassam a módszerem alapjául szolgáló elméletemet. Számomra a legfontosabb jelenet az volt a filmben, amikor a falka új alfa-hímet volt kénytelen választani. A korábbi vezért egy vadász golyója terítette le, így csak az alfa-nőstény maradt életben, hogy vezesse a falkát. Hamarosan érkezett egy hím a szomszédos falkából, hogy átvegye a vezérséget. A kibontakozó jelenet egyszerűen lenyűgöző volt. Az idegen elkezdett üvölteni, és fülelt, vajon felhangzik-e válaszképpen a falkavezér üvöltése. Miután semmi ilyesmit nem hallott, egyre beljebb merészkedett a vezérét vesztett falka területére.

Jelenléte nem maradt válasz nélkül. Bonyolult és időnként igen agresszív rituálé bontakozott ki. A farkasok nem fogadták túl barátságosan a betolakodót. Az összecsapások kidolgozott koreográfiát követtek. Szinte minden a pózokon múlott. A látvány sokszor az indiánok harci táncára emlékeztetett, amikor lándzsát vetnek az ellenfél lába elé a földbe. A farkasok minden nekirohanás után visszavonultak, hogy azután újból támadjanak. Mindez pedig vastagon körítve volt testbeszéddel. Eközben a jövevény látszólag teljesen nyugodt maradt. Egyszerűen csak állt egy helyben, miközben csóválta a farkát. Egyáltalán nem lépett fel fenyegetően a falkabéli farkasokkal szemben. Ugyanakkor gyengeséget vagy félelmet sem mutatott. A falka tagjai hat és fél kimerítő órán át folytatták a megfélemlítő szertartást. Végül azután történt valami meglepő. Egyszer csak abbamaradt a támadás, és a farkasok elkezdtek egyenként odamenni a jövevényhez. Az mindent egy lapra tett fel. Ha veszít, a falka csaknem biztosan végezni fog vele. Ám végül az övé lett a diadal.

Amikor a falka tagjai egyenként behódoltak, előlépett az alfanőstény. A győztes hím végső gesztusként rátette a mellső lábát a nőstény vállára, fejét pedig annak nyaka fölé fektette. Ez a póz talán egy másodpercig sem tartott, ám arra elegendő volt, hogy jelezze: a jövevényé a hatalom. Ő az új alfa. Gyönyörű pillanat volt, amelyben benne lüktetett a természet tisztasága és ereje. A falkatagok ott ugrándoztak körülöttük, szinte örvendezve annak, hogy a rend helyreállt, és a csapatnak ismét van vezetője.

Habár a kutya kikerült a farkasfalkából, a falka ösztönei benne munkálkodnak. Hiába vált a mi háziállatunkká, nap mint nap ugyanezeken a rituálékon megy keresztül. Ez talán soha nem nyilvánul meg annyira világosan a gazda szeme előtt, mint amikor kutya harcol kutya ellen. A legtöbb kutyatartóhoz hasonlóan nekem is az egyik legfőbb félelmem, hogy valamelyik kutyámat egyszer komolyan megtámadja egy másik. A kutyák képesek súlyos sebeket ejteni az ellenfelükön. Esetenként az sem idegen tőlük, hogy megöljenek egy másik kutyát.

Amikor a kutyák összeverekednek, a rajtuk eső fizikai sérülések együtt járnak a gazdák lelki sebeivel. Christine esetében sem volt ez másként, akinek a televíziós műsor keretei között segítettem. Christine egy kis gazdaság bérlője volt Yorkshire-ben. Két keverék kutyát is vitt magával: Basil élénk, sárga-fehér foltos, border collie-szerű állat volt, Tess pedig kis fekete kutyus.

Christine gondjait mégis egy harmadik állat okozta. Reggie, egy nagy termetű, fekete-sárga rottweiler keverék, a nő által bérelt tanya, úgymond, tartozéka volt. Az én álláspontom szerint a rottweilerek igazán nem szolgáltak rá félelmetes hírnevükre. Sok nagyon szeretetreméltó kutyával találkoztam már ebből a fajtából. Sokan nem tudják, hogy a rottweilert eredetileg svájci és német földművesek használták őrkutyaként. Reggie teljes mértékben megfelelt ezeknek az elvárásoknak. A kutyát hosszú futóláncon tartották. Ezt a módszert én tiszta szívemből csak ellenezni tudom. Az említett korlátozott mozgási szabadság ellenére is Reggie nagyon hatékonyan őrizte bárkivel szemben a portát. Minden tekintetben félelmetes kinézetű állat volt.

Christine bajait az okozta, hogy Basil egyike volt annak a kevés lénynek, amelyek egyáltalán nem féltek Reggie-től. Számos alkalommal előfordult, hogy a kisebb kutya, amint kilépett a házból, mindjárt odament a rottweiler keverékhez, és összeverekedett vele. Azt hiszem, sokunk számára ismerős a német juhászra rontó Yorkshire terrier, vagy a dobermannal viaskodó tacskó látványa. Amíg mi, emberek világosan látjuk a méretbeli eltéréseket, a legtöbb kutya látszólag nincs tisztában a maga méreteivel és az ebből fakadó következményekkel. Ebben persze megint tetten érhetjük a sajátos emberi szemléletmódot. Mert pont mi voltunk azok, akik a különböző fajtáknak eltérő evolúciós utat szabtunk. A valóságban a legtöbb fajta nincs túlságosan messze egymástól, még nem túl sok generációnyi különbség választja el őket. Ezért aztán nincs abban semmi meglepő, hogy a kutyák öröklötten hasonlatosnak képzelik magukat a többi fajtársukhoz. A példánkban szereplő esetre gondolva, Basil feltehetően magát is a rottweilerhez hasonlatos kutyának tarthatta. Szerencsétlenségére a méret és az erőfölény mind az ellenfél oldalán állt. Reggie mintegy kétszer akkora volt, mint Basil. Ráadásul láncra volt kötve, így igazán nem sok egyéb választása volt, mint harcolni és megvédeni magát. Basil füleit, lábait és testét lassanként ellepték a tépett, zúzott, harapott sebek, úgyhogy a kutya már-már leginkább valami anyagdarabokból összevarrt babához kezdett hasonlítani. Reggie-n sokkal kevesebb harci sérülés látszott, ám nyilvánvalóvá vált, hogy a két kutya lassan, de biztosan darabokra tépi egymást.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a módszeremmel nem lehet a kutyákból kiölni agresszív hajlamaikat. A harapósság nem tanult és felejthető szokás, hanem szerves része az adott kutya egyéniségének. Néha az efféle kutyákat a Rambo-sorozat első részének főszereplőjéhez szoktam hasonlítani. Amíg békén hagyták, Rambo is úgy élt, mint a többi normális ember. Amikor azután bántották, Rambo hirtelen visszatalált ahhoz a tudáskészlethez, amely elképesztően erőszakos emberré alakította. Kétségkívül vannak olyan kutyák is, amelyek nézeteltérés esetén borzalmas sérüléseket tudnak okozni akár az embereknek is. A pitbullokat például pontosan a harcra szelektálták - amikor ilyen szituációba kerülnek, teljes egészében kibontakoztatják vérengző természetüket. A módszerem nem arra való, hogy bármelyik kutyában kioltsa az agresszív hajlamokat. Arra viszont képes vagyok, hogy megtanítsam az embereket, miképpen kezeljék kutyáikat, hogy az agresszióra alkalmat adó helyzeteket biztonságosan elkerülhessék.

Sajnos meg volt kötve a kezem, amikor Reggie-n is segíteni próbáltam, mert Christine nem tudta rávenni a birtok tulajdonosát, hogy engedélyezze a kutyával való foglalkozást. A tulajdonosnak egyszerűen egy huszonnégy órán át szolgálatban lévő őrkutyára volt szüksége. Basil persze más eset volt. Abban a pillanatban, amikor először megpillantottam, már tudtam, hogy a vezérségre törő, ám vágyában beteljesületlen alfa tipikus esetével állok szemben. Az összes jellegzetesség megvolt nála: húzta a pórázt, felugrált, és állandóan ugatott. Látszott rajta, hogy a ház urának képzeli magát. Még arra is rászokott, hogy felugorjon a konyhaasztalra, mert onnét kilátott az ablakon, így szemmel tarthatta az udvart.

Christine elkezdte a szokásos köteléképítést Basillel. Megkértem, hogy ez alatt az idő alatt különösen ügyeljen arra, hogy a kutya ne mehessen oda Reggie-hez. A két kutya még csak ne is lássa egymást. Amikor úgy gondoltam, hogy Basil "elkészült", kivittük őt az udvarra. Nem is pórázt tettünk rá, hanem hámot! Tudtam, mennyire izgatott szokott lenni, és nem akartam, hogy valahogy kitépje magát a kezünk közül. Előkészületeink közé tartozott az is, hogy Reggie-t egy pajtába rejtettük.

Amint azonban Basil elért régi ellensége területére, kiengedtük Reggie-t is, aki persze most is a láncára volt erősítve. Letérdeltem, és csendben, nyugodtan tartottam Basilt, mintegy hatméternyire a lánc hatósugarán kívül. Még ma sem tudom, az a lánc hogyan bírta ki azokat a pillanatokat! Reggie mélyről feltörő morgással valósággal röpült Basil felé. Basil ugyancsak kész volt megütközni vele, úgyhogy amennyire csak bírtam, tartottam a kutyát. Úgy tűnt, a két kutya pillanatokon belül miszlikre szeretné tépni egymást. Ám én vigyáztam, hogy a konfliktus maradjon meg a jelzések szintjén, és az állatok ne férkőzhessenek egymás közelébe.

Idővel aztán lejjebb szállt az adrenalin szintje, és a fáradtság jelei mutatkoztak a kutyákon. Az acsarkodás nem hat órán át tartott, mint a farkasoknál, talán ha negyedórás lehetett. Abban a pillanatban, amikor a kutyák elcsendesedtek, az előre megbeszélt módon kilépett Christine a házból, kezében egy-egy tál eledellel mindkét kutya számára. Ennek a momentumnak kétszeresen is jelzésértéke volt. Azt szerettük volna először is, ha a kutyákat egymás jelenlétében éri a pozitív élmény. Másodszor pedig azt is a tudomásukra hoztuk ezzel, hogy csak akkor kapják meg a jutalmat, ha békén hagyják egymást.

Ebben az esetben mégsem tudtunk teljes sikert elérni. A két kutya még hosszú ideig harcban állt egymással. A helyzetet nem lehetett gyorsan megoldani. Basil elég jól reagált a köteléképítési folyamatra, és egyre szelídebb lett a Reggie-vel folytatott összetűzések során. Sokszor már nem is jutottak el a verekedésig. Basil sebeit egyre ritkábban kellett összevarrnia az állatorvosnak. Ha a rottweiler keverék is a megfelelőképpen viselkedett volna, nem kétséges, hogy megszűntek volna az összecsapások. Minderre azonban nem nagyon számíthattunk, és a legjobb, amit remélhettem, hogy Basil ezentúl legalább csak ritka vendég lesz a rendelőben.

Ahányszor csak autóba ülünk, legyünk bár a legtapasztaltabb sofőrök is, mindig számítanunk kell arra, hogy összetalálkozhatunk egy ámokfutó vezetővel. Ugyanilyen veszélyek leselkednek átvitt értelemben a kutyatartókra is, amikor elhagyják állatukkal az otthon biztonságát. Az esetek többségében a kutyasétáltatás kellemes és voltaképpen valódi társasági elfoglaltság. Magam is számos barátságot kötöttem már, miközben kicsiny falkámat sétáltattam. A szomorú valóság azonban az, hogy minden kutyatulajdonos számára előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor találkoznak egy harcias idegen kutyával.

Ez ellen nem sokat tehetünk. A gazdák jó része nem rendelkezik kellő érzékkel és befolyással a kutyája megfékezéséhez. Minden derék gazdára jut legalább egy, aki felelőtlenül viselkedik. És szemben szinte az össze többi viselkedésfajtával, a kutyák természetes védekező magatartását nem tudjuk kiiktatni a kedvenceinkből arra az esetre, ha elkerülhetetlenné válik a harc. Csak azt tudom tanácsolni, hogy amikor csak lehet, próbáljuk meg minél inkább kerülni az ilyen alkalmakat.

Annak érdekében viszont igenis sokat tehetünk, hogy ne a mi kutyánk legyen a támadó. Ennek eléréséhez ismét a farkasfalka törvényeihez és az állat alapvető tulajdonságaihoz kell visszanyúlnunk. A természetben a farkasfalkák mindent megtesznek, csak hogy ne találkozzanak a többi csapattal. Éppen azért jelölik meg olyan intenzíven a csapáikat és a tanyáik környékét, hogy a többiek tiszteletben tarthassák azok sérthetetlenségét. A valódi összetűzések igen ritkák a köreikben.

Ha ezt észben tartjuk, rá fogunk jönni, hogy a kutyák számára igenis természetellenes dolog a többi "falkával" történő gyakori találkozás. Emlékezzünk csak: a kutya szemében a legkisebb csoport akár két főből is állhat, egy kutya - és egy ember. A magát falkavezérnek gondoló kutya számára a másik kutyasétáltató felbukkanása valóságos vészhelyzet lehet! Ha összetűzés alakul ki, ez az állat mindent meg fog tenni a saját falkája (képzelt) érdekeiért. Még nagyobb mérvű a kutya idegessége, ha az efféle találkozásra a jól ismert sétaterepen, a megszokott útvonalon kerül sor. Ha elképzelései szerint ő az alfa, az ilyen esetekben úgy viselkedhet, mintha a falka területét védené.

Az efféle idegesítő helyzetek leszerelésére szoktam javasolni a gazdáknak az úgynevezett "falkatalálkozásokat". Ennek párhuzamosan kell történnie azzal, hogy a gazda megtanulja, miként lehet ő a séta irányítója. A dolog lényege az, hogy séta közben hozzá kell szoktatnunk a kutyát a többi kutyasétáltatóval való találkozáshoz (vagyis ahhoz, hogy a "falkák" időnként keresztezhetik egymás útját). Hosszú távon az a cél, hogy a kutya mintegy érzéketlenné váljon az idegenekkel szemben, mint ahogyan a modern városi ember is elviseli a többi ember nyüzsgő jelenlétét. Amikor két kutya találkozik séta közben, a gazdák akkor cselekszenek a leghelyesebben, ha egyszerűen nem törődnek a másik kutyával. Ha a saját kutyánk követi a mi példánkat, vagyis nem foglalkozik a másikkal, jutalmazzuk meg egy kis falattal. A kutyát így az eset kapcsán pozitív megerősítés éri. A folyamat erőszakmentes lesz, hasonlít arra, amit más vonatkozásokban már otthon is gyakoroltunk. A gazda legfontosabb feladata, hogy itt is kimutassa vezéri kvalitásait, amit a kutya felismer és bízhat benne.

Már említettem azonban, hogy hiába gyakorolunk mi a saját kutyánkkal rengeteget, amikor semmit sem tehetünk mások és a kutyáik viselkedésének irányítására. Sokszor megkérdezték már tőlem, miről lehet felismerni a támadásra hajlamos kutyákat. Az emberek természetesen szeretnének felkészülni azokra az esetekre, amikor a kutyák összekapnak. Mikor válik a morgó kutyából támadó kutya, mi váltja ki ezt a támadást és így tovább. Azt szoktam válaszolni erre, hogy nekünk sokkal inkább a másik gazdát kell figyelnünk, hagyjuk a kutyánkra az idegen kutya felmérését.

Ha egy gazda felszabadult és vidám, nagy valószínűséggel a kutyája is hasonló beállítottságú lesz. Viszont ha a gazda idegesen hadonászik, izgatottnak vagy mérgesnek látszik, és alig bírja a pórázon féken tartani a kutyáját, nagy eséllyel maga a kutya is robbanékony hangulatban lesz. Általában azok a kutyák a legveszélyesebb támadók, amelyek ilyen emberrel vannak. Amikor egy másik kutya megrohanja a miénket, talán ez a legnagyobb kihívás a vezérségünk szempontjából. Azt tanácsolom, hogy próbáljuk meg mindenáron elkerülni az effajta összecsapásokat. Nagyon rossz taktika, ha kioktatjuk a másik gazdát, vagyis magunk is támadást indítunk. A legfontosabb, hogy higgadtak maradjunk. Emlékezzünk Kipling szavaira, és ne veszítsük el a fejünket.

Sokan kérdezik, miért nem helyes az, ha egyszerűen felkapjuk a kutyát, ha verekedés robban ki. Ez azért rossz, mert ezzel csak összezavarjuk az állatot. Egyfelől kiemeljük a saját szintjéről, és nem tudja maga elintézni a dolgot a másik kutyával. Másrészt ilyenkor a gazda is ki van téve a harapásoknak. Sokkal jobb, ha erős vezérként lépünk fel, és olyan módon vezetjük a kutyát, amiből tanulhat maga is.

Nem kétséges, hogy a verekedésektől való félelem tönkreteheti a gazda örömét, amit máskülönben a séta jelenthetne neki. Jó példa erre a nyugdíjas ápolónő, Artley kisasszony esete. A hölgy egy bájos kis házikóban lakott Bridlington tengerparthoz közeli részén. Két gyönyörű bobtailje volt, Ben és Danny. Sajnos a kutyák egyre agresszívabbakká váltak, amikor séta közben más ebekkel találkoztak. És bizony egy kutya, ha megüti az ötven kilót, már elég nagynak számít. Összehasonlításképpen a szinte áttetsző Artley kisasszony nem nyomhatott többet negyvenöt kilónál. Nem csoda, ha nem bírta féken tartani Bent és Dannyt a póráz végén, még kevésbé kaphatta volna őket ölbe vész esetén. Ennek eredményeképpen egyre tehetetlenebbé vált kutyái vadságával szemben.

Mikor végül rászánta magát, hogy felhívjon, a helyzet már odáig fajult, hogy a szegény hölgy kizárólag a leglehetetlenebb időpontokban merészkedett az utcára a kutyáival. Elmesélte, hogy éjfélkor, illetve hajnali ötkor sétáltatja a kutyákat, hogy lehetőleg sikerüljön elkerülni a veszélyes helyzeteket. Biztos vagyok benne, hogy a többséghez hasonlóan ő sem nagyon bízott benne, hogy gyógyírt hozhatok neki. Meg is értettem emiatt, ám szerencsére később mintegy öt perc alatt sikerült meggyőznöm arról, mekkorát tévedett!

Artley kisasszony a kertben tartotta a két bobtailt, mert túlságosan rakoncátlanok voltak. A lakás berendezése kifogástalan ízlésről tanúskodott, és a két kutya viháncolása azonnali megsemmisüléssel fenyegette a sok értékes csecsebecsét. Megérkezésem után azonban mindössze öt percre volt szükségem, hogy lecsendesítsem az állatokat. Ahogy beléptem, szokásomhoz híven azonnal a legyőzhetetlen vezér jelzéseit öltöttem magamra, akinek fensőbbségéhez kétség sem férhet. A két kutya hamarosan nyugodtan hevert a nappaliban, hat év után először lépve be a házba!

A gazda fő problémáját azonban mégiscsak a séták jelentették. Egyszerű megoldást eszeltem ki. Az volt a célom, hogy a hölgy megtanulja elkerülni az összetűzésekhez vezető szituációkat. Megkértem, próbálja meg falatkákkal elcsalni a kutyáit a közeledő másik kutyáktól. Ha például a járdán szembejön egy másik kutyasétáltató, menjen át az utca túloldalára a két kutyával. Ha már biztos távolságban vannak, jutalmazza meg a kutyákat a falattal. Ezzel nemcsak fizikailag távolodhatnak el a veszélyes közelségből, hanem a kutyák látni fogják, hogy gazdájuk igazi vezér, aki úgy döntött, falkáját megvédendő kész az azonnali cselekvésre. Ezzel párhuzamosan azt is tanácsoltam Artley kisasszonynak, hogy lehetőleg mindvégig higgadtan és nyugodtan viselkedjen.

Ezúttal nem lehetett rögtön nagy eredményeket felmutatni. A köteléképítési folyamat tökéletes végigvitele döntő fontosságú, mielőtt az ember kilépne a kutyájával az utcára. Súlyosabb eseteknél azt szoktam tanácsolni, hogy legalább egy héten keresztül gyakoroljanak otthon a kutyával azelőtt, hogy szembesítenék az első igazán kritikus szituációval. A kutyánk ugyanis azért verekszik általában az utcán, mert azt hiszi, vezérként neki kell megvédeni a falkát. Ha otthon tudatosult már benne az új helye a rangsorban, könnyebben fog séta közben is engedelmeskedni az új alfának.

Artley kisasszony híven betartotta az előírásaimat. Két hét múlva már normális sétaidőben vihette az utcára a kutyáit. Egy évvel a nála tett látogatásom után felhívott, és abból, amit mesélt, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az életében hatalmas változást jelentett a kutyái megregulázása. Beszámolt róla, hogy éppen a tengerparton voltak, ahol Ben és Danny jót hancúrozott a többi kutyával. Bridlington utcáin így vált teljessé a béke.

 

Tizennegyedik fejezet

Váratlan események - félelem a zajoktól

Sokan nem értik, mi abban a rossz, ha a kutya vezérnek képzeli magát, hiszen mi, emberek is azt tanultuk, hogy az önbizalom nagyon fontos, erőt adó tulajdonság. Ha a kutyától elvesszük a vezérséget, vajon nem fosztjuk meg ezzel az önbecsülésétől, a magabiztosságától is? Nos, ha egy olyan világban élnénk, amit kutyák alakítottak ki kutyák számára, lehet, hogy igaza lenne azoknak, akik ilyesmit állítanak. A helyzet azonban az, hogy ez a világ kizárólag az emberi igényeknek megfelelően lett megalkotva, és a kutyáknak ebben kell boldogulniuk. Itt szoktak a problémák kezdődni. És ez az oka annak, hogy a kutyák vezérségére egyértelműen nemet kell mondanunk. A kutyák a legmesszebbmenőkig hisznek abban a hierarchikus csoportszerkezetben, amelyben a farkassal közös ősük evolúciója zajlott. Ha a kutya azt képzeli, hogy ő az alfa, ez azt jelenti, hogy azt is hiszi, ő többet tud az összes alárendeltjénél. A rendszer logikus és egyszerű. Ha valaki a falkából többet tudna nála, akkor már az lenne a vezér. Amíg a kutya biztos a vezérségben, magára vállalja a mindenkori döntéshozó szerepét. Nagyon veszélyes dolog átengedni a kutyának a vezetést - váratlan és ismeretlen helyzetben ugyanis teljesen a maga feje szerint dönt majd.

Szemlélhetjük a dolgot a kisgyermekekkel vont párhuzamon keresztül is. Legyen bár a legokosabb és a legmagabiztosabb egy ötéves kisfiú vagy kislány, vajon melyik szülő engedné meg neki, hogy a város közepén ő vezesse a család autóját a bevásárlókörút során? Persze hogy senki sem tenne ilyet, hiszen a gyerekek még nem tudnának megbirkózni egy effajta feladattal. Van viszont egy nagy különbség: a gyerekek idővel felnőnek. A kutyák viszont bizonyos szempontból egész életükben kis kölykök maradnak, akikre nem bízhatunk felelősségteljes döntéseket.

A magát vezérnek képzelő kutya talán akkor jelenti a legnagyobb veszélyt, amikor hirtelen olyan hanggal vagy látvánnyal szembesül, amelyet képtelen megérteni. Az efféle ingereket természetesen úgy fogja kezelni, mint amelyek veszélyt jelenthetnek a falkára. Ha láttak már autót kergető kutyát, vagy olyan állatot, amely szinte megtébolyodott a mennydörgéstől, átérezhették ezeknek az állatoknak a szorongását és rettegését.

Már sok efféle esetnél kértek meg, hogy segítsek. Volt közöttük olyan kutya, amelyik mintha eszét vesztette volna az elhaladó teherautók zajára; voltak olyanok is, amelyek folyamatos ugatásban vonításban törtek ki, ha dörgött az ég, vagy ha petárda robbant valahol. Az ilyen események rettentően meg tudják ijeszteni a kutyát. Szerintem sokan hallottak már Önök közül is olyan ebekről, amelyek az autók kerekei alatt vesztek oda, mert egy váratlan zajtól megriadva az úttestre rohantak. Nagyon fontos problémáról van szó! Ráadásul mindig egy és ugyanaz a bajok gyökere: ezek a kutyák nem bírnak a vezérség rájuk nehezedő súlyával. Ezt legtöbbször maga az állat is érzi, belátva, hogy képtelen megfelelően fellépni. A végső megoldás törvényszerű és veszélyes: a pánik.

A legtöbb tapasztalatot a saját kutyáimmal való foglalkozás alatt szereztem. Néhány évvel ezelőtt még valósággal rettegtem november ötödikétől, amely Nagy-Britannia legzajosabb éjszakájának számít. A mellett a nyílt terület mellett lakom, ahol a környék legnagyobb tűzijátékát szokták rendezni az említett napon. Az évek során valóságos menedékhely létesült nálam a zilált idegzetű kutyák számára. Emlékszem, ahogy egy robbanásoktól hangos éjszakán egyszer csak hisztérikus dörömbölés hallatszott a kapu felől. Egy járókelő volt az, aki a kertem előtt az úttesten ülő, a rémülettől szinte megbénult kutyára lett figyelmes. A jóember tévesen azt hitte, hogy az én kutyám, hiszen gazdának nyoma sem volt az állat közelében. Keserűen mosolyogtam, ahogy az ember megpróbálta odacsalogatni a kutyát egy keksz segítségével. Nincs a földön olyan csemege, amely ezt a szegény állatot kiragadhatta volna a robbanások keltette rettegéséből. Gyengéden felemeltem a kutyát az útról, és bevittem a házba. Később tudtam meg, hogy Sophie-nak hívják. Órákon keresztül ült reszketve a konyhában. Miután elláttam étellel és innivalóval, magára hagytam. Három nap telt el, míg aztán jelentkezett a gazdája, hogy visszakérje tőlem.

A következő évben szinte pontosan ugyanígy jártam, akkor egy fekete-fehér border collie volt az áldozat. Gyakorlatilag a gazdája mellől rohant el, ahogy elkezdődtek a robbanások. Úgy próbáltam megnyugtatni, hogy a tűzijáték idejére beültettem a járó motorú autómba, és még a rádiót is bekapcsoltam neki. Szerencsére az ő gazdája hamarabb rájött, merre kereshetné a kutyáját, és még aznap este, láthatóan megkönnyebbülve, átvette tőlem.

Az én kutyáim sem voltak immúnisak az efféle rémisztő hatások ellen. Kim nevű beagle-m a tűzijáték hallatán szinte halálra rémült. Emlékszem, amikor először élte át az ünnep éjszakáját, az ölemben tartottam, úgy ringattam ezt a szegény kis reszkető teremtést. Következő évben aztán bepakoltam az összes kutyámat a kocsiba, és elvittem őket éjszakára messze, a lincolnshire-i vadon szívébe, hogy ne féljenek a robbanásoktól. Most már látom, hogy pont úgy reagáltam a kutyáim rémületére, mint amikor a gyerekeim kicsi korukban éjszaka felriadtak a mennydörgéstől és villámlástól. Az ösztöneink ilyenkor azt parancsolják nekünk, hogy gyűjtsük magunk köré a szeretteinket, és így nyugtatgassuk őket. Olyan ez, mintha eljátszanánk a Muzsika hangja című film ama jelenetét, amikor Julie Andrews összegyűjti a von Trapp gyerekeket a vihar alatt, és mindenféle vidám dologról énekelnek együtt. Én mindig azt mondtam a kicsiknek, hogy a mennydörgés attól van, hogy az angyalok kugliznak az égben.

Később jöttem csak rá, amikor már a módszeremet csiszolgattam, milyen nagy hibát is követtem el, amikor a kutyáimat is úgy kezeltem, mintha gyerekek volnának. Ugyanis a magatartásommal mintegy megjutalmaztam őket azért, ahogyan a dörrenésekre reagáltak. Éppen hogy tudomást sem kellett volna vennem az egészről, nem lett volna szabad reagálnom az eseményekre. Mindez a helyére került, amikor végre megértettem, mennyire bíznak a kutyák a vezér mindenhatóságában. Amikor a kutya kiválasztotta és elismerte a vezért, onnantól kezdve értelemszerűen úgy kezeli, hogy az sokkal többet tud nála - hiszen máskülönben nem ő volna a vezér! Rájöttem, hogy a leghelyesebb, ha ilyenkor tüntetően semmibe veszem a kialakult helyzetet. Nyugodt maradok, és mit sem törődöm a zajjal. Ismét csak Kiplingre kell gondolni: amikor mindenki elveszti a fejét, a vezérnek akkor is higgadtnak kell maradnia. Ha a kutya számára a gazdája az alfa, és ez az alfa rá sem hederít az égzengésre, pontosan így fog tenni a kutya is.

Hogy mennyire igazam van, világosan megmutatkozott, amikor egy olyan kutyával dolgoztam, amelyik az autók dübörgésétől félt. Tapasztalataim szerint az autómotor zaja néhány méteres közelségből az egyik legrémületesebb dolog, amivel egy kutya találkozhat. Ismertem olyan gazdákat, akik gyakorlatilag sehová sem vihették a kutyájukat, ahol útközben autókkal találkoztak volna. És ha az illető sűrűn beépített környéken lakik, az effajta probléma gyakorlatilag bebörtönzi a kutyát és gazdáját egyaránt.

Röviddel azután, hogy a módszeremet elkezdtem alkalmazni, felkeresett egy idősebb úriember, akinek súlyos gondjai voltak a kutyájával. Mintyt, ezt az igazán csinos, blue merle színű border collie-t a fia bízta rá, mivel a tengerentúlon vállalt munkát. Az öregúr mindennap ebédidőben és este meglátogatta a feleségét, aki a közelben lévő idősek otthonában lakott. A baj csak az volt, hogy a séták során Minty minden alkalommal pánikba esett, amikor meglátott vagy meghallott egy autót. Ráadásul a szeretetotthonhoz egy igen forgalmas úton kellett menniük. Az idős férfinak nemegyszer vissza kellett fordulnia a kutya miatt, és ez a helyzet lassan tarthatatlanná vált.

A munkát otthon kezdtük, a köteléképítés négy lépcsőjével. Ismételten megjegyzem, hogy ebben a stádiumban nincs megfelelőbb környezet a család otthonánál a tanításhoz. Ennek két oka van. Először is, a kutya otthon mutatja a legigazibb valóját, ha elvisszük valahová, teljesen megváltozhat a viselkedése. Még a legnyugodtabb, legkiegyensúlyozottabb kutya is ijedőssé válhat egy idegen helyen. A másik jó dolog abban, hogy elmegyek a család otthonába, az, hogy a gazda pontosan láthatja, mit is csinálok. Így a cselekedeteimet nem burkolom valamiféle misztikus ködbe, nem keltem a rejtélyesség látszatát. A gazda is felszabadultabban tud otthon viselkedni. És minél nyugodtabb a gazda, annál gördülékenyebben fog folyni a köteléképítés.

A most tárgyalt esetben a gazda szintén ügyesen átvette módszerem lényegét. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy Minty problémái főképpen az utcai forgalomra összpontosulnak. Kitaláltam egy egyszerű megoldást. Szerettem volna, ha Mintyt pozitív élmények érik menet közben az utcán. Ezért aztán, miután már körülbelül egy órája foglalkoztam a kutyával, és kiépítettem benne magam iránt a vezér tiszteletét, rácsatoltam a pórázt, és kivittem az utcára.

Jó nagy forgalom volt, pontosan úgy, ahogy szerettem volna. Ahogy a kutya elkezdett ugatni az első arra jövő autóra, rászóltam, "Minty, gyere csak!", és egy kis darab sajttal csalogattam magamhoz. Minden egyes autónál eljátszottam ugyanezt a játékot. Ha nem hagyta abba az ugatást valamelyik kocsinál, egyszerűen nem törődtem vele, hiszen a rossz választ nem szabad jutalmazni. Ha azonban odajött hozzám, mindig megdicsértem, és adtam neki egy kis sajtot. Mindvégig ezt tettem, amíg az út mellett haladtunk. A forgalom nagy volt, mégis, nem tettünk meg túl hosszú utat, és Minty már sokkal inkább engem figyelt, mint a közeledő autókat. Mire úgy tíz-tizenkét autóval találkoztunk, máris elhagyhattam a sajt adagolását, olyan jól viselkedett a kutya. Az egész mindössze negyed órát tartott. Tulajdonképpen nagyon egyszerű a magyarázat: a rossz tapasztalatokat jókra cseréltem. Az öregúr egy megváltozott kutyát kapott vissza, és hamarosan már nyugodtan sétált az állattal a szeretetotthon felé, hogy ott is elújságolja a jó hírt.

Vannak olyan kutyák is, amelyek egy robbanásnál jóval kisebb zaj esetén is megrémülnek. Bonnie-nál, ennél a Revesbyből való fekete-sárga corgi-border collie keveréknél elég volt egy telefoncsörgés is, és máris állt a bál. Mint az gyakran előfordul, Bonnie gazdája, Pat egy sor különféle problémáról számolt be, amikor felhívott. Ott volt ezek között a krónikus pórázhúzás s persze a felugrálás és

állandó ugatás is. Miközben Pattel beszéltem, megtudtam, hogy van Bonnie-nak egy különleges szokása is: a rendkívüli telefonreakció. Ha meghallja a csörgést, szinte önkívületbe esik: ugrál, liheg, és szinte sikoltozik. Ez a viselkedés olyan vadhajtásokba torkollott már a vége felé, hogy a kutya a telefon hangjára elkezdte nyalogatni a szőnyeget, és a csengő elhallgatása után is vagy negyed órán keresztül folytatta ezt a különös rituálét.

Kíváncsi lettem erre a különleges kutyára, úgyhogy elhatároztam, meglátogatom őket, és Pat nappalijában ülve felhívom a rádiótelefonomról a szobai telefonjukat, hadd lássam a műsort. Hát, egyedi látványban volt részem, annyi biztos. Bonnie tombolása közben sok mindent megértettem Pattel és a kutyájával kapcsolatban. Pat szidta a kutyát, miközben torkaszakadtából azt sikította: "Hagyd abba!" Megtudtam, hogy a kialakult helyzetre való tekintettel, ha megszólalt a telefon, valósággal vágtatott, hogy mielőbb felkapja a kagylót. A nő reakciója persze csak rontott a kutya viselkedésén.

Bonnie ideges agresszióját az okozta, hogy úgy képzelte, ő a falka vezére, és a telefoncsörgés ismeretlen veszélyforrásként jelent meg a számára. Amikor nem tudott mit kezdeni ezzel a "fenyegetéssel", teljesen pánikba esett. Amikor Pat ideges lett ettől, az csak tovább fokozta a kutya szenvedését. A szőnyeg nyaldosása olyan eltorzult reakció volt, amelyet a kutya a teljes reménytelenség idején mutatott. Elsőként is enyhítenem kellett a szituáció súlyosságán, vagyis meg kellett győznöm Bonnie-t arról, hogy a telefoncsörgésben nincs semmi borzasztó.

Ahogy megérkeztem hozzájuk, vezérként viselkedtem. Amikor láttam, hogy tisztelettel néz rám, pórázra vettem, és csendben leültem vele a szobában. Ezután a mobiltelefonomról ismét felhívtam őket. A telefon csörögni kezdett, én pedig teljesen nyugodt maradtam. Egyáltalán nem reagáltam a csöngésre. Bonnie nyugtalankodni kezdett, de aztán észrevette, hogy a helyzet most teljesen eltér az eddig megszokottól. Hogy fokozzam a szituáció újfajta kellemességét, adtam neki egy darabka finom sajtot. A célom az volt, hogy pozitív emlékei támadjanak a jövőben, ha meghallja a telefont. Bonnie elég jól reagált, és bár izgatottan, de azért ott maradt az oldalamon. A következő órában úgy tizenöt percenként eljátszottam vele ezt a színjátékot. Amikor negyedszer szólaltattam meg a telefont, a kutya már a fülét sem mozdította a hangjára. Abbamaradtak a hisztériás kitörések, csakúgy, mint a szőnyeg nyaldosása. Értesüléseim szerint azóta is békésen megvan a telefonnal.

A saját három fiatal kutyám esete mutatta leginkább, hogy végül is helyesnek bizonyult a pozitív asszociáción alapuló módszerem. Sadie, Sasha lánya egy év körül járt, Molly és féltestvére, Spike Milligan, a kis springer spánielek pedig hét és öt hónaposak voltak. Közeledett november ötödike és a tűzijáték, én pedig azt szerettem volna, ha nem rémülnek meg, ezért gondos előkészületeket tettem. Pár órával az események előtt bezártam őket a házba, a konyhába pedig, ahol enni és pihenni szoktak, beállítottam egy tvkészüléket. Arra gondoltam, a televízióból jövő zajok majd elvonják a figyelmüket, amikor megkezdődik a tűzijáték.

A gondolataim azonban máshol jártak éppen, így aztán elfelejtettem becsukni magam mögött az ajtót, amikor kimentem a kertbe a tűzijátékot nézni. Mielőtt észbe kaptam volna, mind a három kölyök kirohant utánam. Az időzítés nem is lehetett volna rosszabb (illetve jobb!). Szinte ugyanabban a pillanatban ívelt fölfelé az első rakéta, majd robbant szét a fejünk felett izzó sziporkákká.

Nem volt időm rá, hogy megcsodáljam; a robbanás pillanatában Spike pánikba esett. A földhöz lapult, és a lábam köré csavarodott. A másik kettő összekuporodott, és tágra meredt szemmel, segélykérőn meredtek rám. Ekkorra már tudtam, hogyan kell viselkednem ilyen helyzetekben. Ezért hát egyszerűen rájuk mosolyogtam, és így szóltam: jó nagy durranás volt, mi?" Mindezt a lehető legkönnyedebb hangsúllyal ejtettem ki, majd folytattam a bámészkodást. Ennyi elég is volt a kutyáknak, hogy megnyugodjanak. Pár pillanat múlva fel is keltek és odébb mentek tőlem. A maradék fél órában velem együtt nézték a tűzijátékot. A következő évben, amikor elkezdődtek a robbanások, odarohantak az ajtóhoz, hogy ismét megnézzék az esti látványosságot. Szerintem azóta is november ötödike a kedvenc éjjelük!

 

Tizenötödik fejezet

Új kutya, régi cselek - kölyök a házban

A legtöbb esetben olyan kutyákkal akad dolgom, melyeknél valamilyen viselkedési probléma adódik, mint például krónikus pórázhúzás vagy a lakás tönkretétele. Az efféle dolgok gyökere kivétel nélkül a kutya múltjában keresendő. A gazdák, teljesen ártatlanul, de sokszor éveken keresztül olyan jelzéseket adtak állataiknak, amelyek azokban a vezérség téves érzetét építették ki. Az én feladatom ilyenkor az, hogy helyreállítsam a megbillent egyensúlyt, segítsek kialakítani a helyes rangsort, végső soron pedig nyugodtabb, kellemesebb élethez segítsek hozzá kutyát és gazdát egyaránt.

Nem kell ahhoz különösebb észlénynek lenni, hogy rájöjjünk, mindez sokkal könnyebb lenne, ha az ember már kölyökkorától kezdve így foglalkozna a kutyájával. A kiskutya ideális alany arra, hogy rögtön a helyes irányban kezdhessük meg a vele való foglalkozást. Sokan mégis csodálkoznak, milyen gyakran hívnak, hogy kölykök nevelésében segítsek. Az igazság az, hogy én nagyon örülök ezeknek a hívásoknak, mert akiktől jönnek, azok a legjobb kutyatartók. Ők azok, akik már a legelejétől fogva szeretnék megérteni a rájuk bízott állatot, akik a leginkább tisztelik és szeretik a kutyájukat. Sajnos, csak kevés ember veszi a fáradságot magának, hogy előre megismerkedjen azzal a háziállattal, amelyet magához szándékozik venni. Pedig e nélkül nemigen képzelhető el majd az együttélés.

Bevallom, határozott elképzelésem van arról, milyen embernek való és milyennek nem való egy kutyakölyök. Még egyszerűbben, vannak, akik szerintem alkalmatlanok a kutyatartásra, főképpen pedig egy kölyök nevelésére. Egy kiskutyát például sohasem szabadna kisgyermeknek adni ajándékba. Nem félek ezt kimondani. Ha a gyermek játékszert szeretne, vegyenek neki babát vagy játék vonatot. Az állat, a kutya nem játékszer!

Az igazság az, hogy az ilyen kijelentéseimen sokan felháborodtak már. Nagyon ritkán fordult elő, hogy úgy adtam volna valakinek egy kiskutyát, hogy akkor láttam először az illetőt. Szeretek meggyőződni arról, hogy jó helyre kerül-e majd az állat, és erről bizonyosságot szoktam szerezni. Megtörtént, hogy nem adtam el egy kölyköt egy családnak, akik háromszázötven kilométert autóztak - mert addig abszolút nem ismertem őket. Máskor olyan vevőkről mondtam le, akik karácsonyi ajándékul szerettek volna beszerezni egy kölyköt. A gyermekeiknek szerették volna adni, és amikor én nem álltam kötélnek, első reakciójuk az volt, hogy akkor majd máshol vesznek egyet. Persze biztos találtak volna olyasvalakit, aki eladott volna nekik egy kiskutyát. Vannak olyan "tenyésztők", akik mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül adogatják el bárkinek a szaporulatukat. Ebben az esetben azonban végül is ezek az emberek megértették, miért ellenkezem. Úgy érveltem, hogy a karácsonyi kutyaajándékozás ellentmond a kutyákkal kapcsolatos alapelvemnek: nyugalom és kiegyensúlyozottság! A karácsony cseppet sem nevezhető az év legnyugodtabb időszakának...

A család tanakodott. Örömmel számolhatok be arról, hogy végül is egyetértettek velem. Ahelyett, hogy kiskutyát ajándékoztak volna karácsony napján a gyerekeknek, egy nappal az ünnep előtt együtt eljöttek hozzám. A gyerekek nagyon örültek, amikor meglátták leendő barátjukat, de megértették, hogy legjobb lesz, ha várnak a hazavitelével addig, amíg elmúlik az ünnep, és minden visszatér a normális kerékvágásba. A család hozzáállása bebizonyította, hogy érdemesek egy kutya sorsának kézbevételére, hogy náluk jó helye lesz az állatnak. Újévkor boldogan adtam oda a kiskutyát, mert tudtam, hogy szép élet vár rá.

Van egy-két aranyszabály arra az esetre, ha kiskutyát veszünk magunkhoz. Az első, hogy a kölyköt ne hozzuk el nyolchetes koránál fiatalabban az anyja mellől. Azért mondom ezt, mert így igazodunka legjobban a kutyák természetes adottságaihoz. Minden kölyök számára eleinte az alom az ideális környezet. Itt fogja megtanulni az élethez szükséges legalapvetőbb dolgokat. A testvérei között, az anyja mellett fogja elsajátítani a társas lét szabályait, itt gyakorolja be a kommunikációhoz szükséges jeleket. Ha kiszakítjuk a kiskutyát az anyai közegből, mielőtt véget ér ez a rendkívül eseménydús, mondhatni, zsúfolt első nyolc hét, azzal jóvátehetetlen károkat okozhatunk neki.

Ha elhoztuk és hazavittük a kölyköt, új otthonában az első két nap a legkritikusabb időszak a számára. Fontos, hogy tudjuk: a kegyetlen valóság az, hogy a kutyakölyök falkaállat, és mi elszakítottuk őt a falkájától. Korábbi napjait az alomtestvérei között töltötte, egy élettel teli, vidám társaságban. Most pedig elvitték őt egy teljesen idegen helyre, melyet nem ő választott magának. Ha úgy bánunk a kölyökkel, mint egy felnőtt kutyával tennénk, teljesen összetörhetjük a fiatal állatot. Nem fogja idegileg bírni a dolgot, hiába szeretjük őt a legjobb tudásunk szerint. Az első két napon kell kialakítanunk vele a lehető legszorosabb köteléket.

A legjobb, amit tehetünk, hogy úgy alakítsuk ki a kiskutya új otthonát, hogy a lehető legbiztonságosabban érezze ott magát. Ebből az okból javasolni szoktam a gazdáknak, hogy első éjszaka aludjanak együtt a kölyökkel. Ez nem azt jelenti, hogy a kutyát engedjük föl az ágyunkba. Elég, ha melléfekszünk egy kanapéra vagy a földre terített matracra. Ez a kis kényelmetlenség később bőségesen meghozza gyümölcsét, mert nagyon sok megerősítést ad a kiskutyának ebben a különösen sebezhető időszakban. Ha kialakul az erős kötődés a gazda iránt, másnap a kölyök már sokkal bátrabban fog mozogni új környezetében. Elengedhetetlen, hogy a kutya biztonságban érezze magát az otthonunkban. Hiszen ezentúl itt kap enni, itt fognak játszani vele, és itt fog pihenni is.

Ugyanakkor arra is szükség van, hogy már a kezdet kezdetétől jó szokásokat tanítsunk a kiskutyának. Később részletezendő okok miatt a gesztus-evést nem tartom szükségesnek a kölykök esetében. A köteléképítés másik három elemét azonban minél hamarabb el kell kezdenünk náluk is.A legeslegfontosabb, hogy az elválásaink alatti rangsorviszonyokat helyesen alakítsuk ki. Persze ez nem könnyű, hiszen minden gazda tudja, milyen nehéz ellenállni az elénk rohanó ennivaló kölyökkutya dédelgetésének, amikor hazajövünk valahonnan. Egyértelműen jeleznünk kell ilyenkor: "Játszom veled, de nem most. Majd szólok, hogy mikor." Ezt már a legelejétől meg kell értetnünk vele, akkor is, ha a kiskutya csak átment a másik szobába, és mi nem láttuk őt egy rövid ideig.

Mindez persze ellentmondásosnak tűnhet. Hogyan szeretheti a gazda minden erejével a kutyáját, amikor ilyen szigorú szabályokat kényszerít rá folyamatosan? Azt kell hogy mondjam, hogy ha a kiskutya megtanulja a helyes szokásokat például a játék terén, sokkal nagyobb örömöt fog a gazdájának szerezni, mint egy szabadosabb légkörben felnövő társa. Egyáltalán nem igaz, hogy a módszeremmel kiöljük a szeretetet a kutyatartásból, éppen ellenkezőleg! Mindössze arról van szó, hogy a kényeztetést a megfelelő alkalmakra tartogatjuk.

Az a szerencse, hogy a viszontlátáskor alkalmazandó ötperces szabály kölykök esetében tényleg elég, ha csak öt percig tart. A felnőtt, rakoncátlan kutyáknak szinte kimeríthetetlen készleteik vannak viselkedési trükkökből, hogy felhívják magukra a figyelmet, valamint meglehetősen kitartóak is tudnak lenni. Ebben nagy eltérések lehetnek, láttam kutyát, amely tíz másodperc alatt feladta, de olyat is, amelyik másfél óráig próbálkozott. A felnőtt kutyák szinte végeérhetetlenül képesek ugrándozni, csaholni és szűkölni. Egy kölyöknél szó sincs ilyesmiről.

Ha megnyugodott a kiskutya, következhet a behívás szokásos gyakorlása. És itt következik az igazi élvezet! Ennek első részét az képezi, hogy nevet adunk a kutyának. Nagyon fontos, hogy a legelejétől ezen a néven hívjuk az állatot. A gazdának ekkor kell a lehető legtöbbet foglalkoznia a kutyával. Azt szoktam tanácsolni, hogy lehetőleg annyiszor hívjuk oda magunkhoz a kiskutyát, amennyiszer csak lehetőség adódik rá. Ilyenkor persze mindig adjunk jutalmat is neki, és dicsérjük meg, ha szépen odaszaladt hozzánk. Tapasztalatom szerint a "Jól van, okos kutya!" dicséretet nem lehet elég sokszor mondani az első hetekben.

A kölykökkel való foglalkozás legnagyobb örömét talán az adja, hogy láthatjuk, új társunk milyen gyorsan fejlődik. Az a tapasztalatom, hogy akármilyen apró trükköt tanítsunk is éppen a kiskutyának, elegendő azt háromszor megismételni, és ő máris tudni fogja. A felnőtt kutyákhoz hasonlóan a kicsiknél is világosan látszik, mikor értük el a célunkat a köteléképítés során. Amikor a kiskutya szép nyugodtan, farkcsóválva áll, vagy kényelmesen ül, és azt figyeli, mikor nézünk rá, ez annak a jele, hogy elfogadja a vezérségünket. Amikor idáig jutott, a gazda továbbléphet a köteléképítés többi területére. Azt ajánlom, hogy a kiskutyát csak az első oltási sorozat vége után két héttel vigyük először az utcára. Ez körülbelül tizennégy hetes kort jelent. A kölyök ekkor persze még nincs felkészülve a nagyvilág befogadására. Sokkal jobb szerintem, ha eleinte keresünk neki egy jól összeszokott kölyökcsoportot, ahol kedvére rohangálhat, hiszen ez a környezet erősen hasonlít arra, amilyent az alomtestvérei körében élvezhetett.

Ekkoriban már eljön az ideje annak is, hogy az alapvető szabályokat megtanítsuk neki. Erre otthon vagy a kertben kerüljön sor. Értessük meg a kutyával, hogy számára a lehető legjobb hely a gazdája oldalán van. Most is dolgozzunk jutalom és dicséret segítségével. Ha a kutya előreszalad, lazítsunk a pórázon, és hívjuk vissza a helyes pozícióba. Mindenképpen szoktassuk le a pórázvonszolásról. A kiskutyák semmit sem szeretnek annyira, mint játszani, és nekik a pórázhúzás nagyszerű szórakozásnak tűnhet. Azonban ez nem a játék ideje, most másféle szabályok vannak érvényben. Ha az ember nem alakítja ki a maga szabályrendszerét, higgyék el, a kutya nagyon hamar ki fogja alakítani a magáét.

Szerintem alapvető fontosságú, hogy a gazda milyen hangnemben beszél a kutyájához. Kérem Önöket, ne ordítsanak vagy sikoltozzanak az állattal, hanem kellemes hangon szóljanak hozzá. Emlékezzenek: a kutya az ember legjobb barátja kell hogy legyen. Önök hogyan szólnak a jó barátaikhoz: kiabálnak, vagy pedig kedvesen és nyugodtan társalognak velük? Ha a kutya megtanult a normális hangfekvésű utasításokra reagálni, tovább halkíthatunk rajtuk, egészen addig, míg csaknem suttogunk már. Egy ilyen jól nevelt állat biztosan odafigyel majd arra is, ha valami miatt a gazdának mégis fel kell emelnie néha a hangját.

Az ajtónál történő döntéshozatali szituációknál a kiskutyát szinte ne is vegyük észre, amikor belépünk. A helyzet kettőssége nyilvánvaló: egy pici kutya fölött könnyebb elnézni, viszont az emberek érzelmi kitöréseit semmi sem váltja ki biztosabban, mint egy bűbájos kölyök. Mégis, döntő fontossággal bír, hogy ebben a szituációban mindig következetesen viselkedjünk. Hiszen milyen gyakran halljuk a figyelmeztetést, hogy a kutyakölyök nemcsak karácsonyra szól, hanem velünk lesz egy életen keresztül?! Ugyanez érvényes az én módszeremre is, ez nem olyasvalami, amit felszedünk, majd eldobunk idővel. Ha a gazda egyszer hozzáfogott, ki is kell tartania mellette.

Már beszéltem az élelemhez jutás hatalmáról. A kölykök nevelésekor ez a legnagyobb hatalom a kezünkben. Ugyanakkor a táplálékkal történő nevelést hozzá kell igazítani a kölykök speciális igényeihez. A fő üzenet, amelyet továbbítunk, most is a vezérségünk megerősítése lesz. Egy nyolchetes kiskutyát átlagosan négyszer kell etetni naponta. Az ennyire gyakori etetés alkalmat ad a gazdának, hogy akaratát erős és megfelelő módon érvényesítse. A falkában a gazda az élelem adója, legfőbb elosztója. Ilyen körülmények között nem látom sok értelmét a gesztus-evés alkalmazásának a kölykök esetében. Miért használnánk ugyebár pörölyt, hogy megtörjünk egy mogyorót?

Az élelem más viselkedésformák tanításakor is jó szolgálatot tehet. Talán a legegyszerűbb az ültetés. Már korábban is mondtam, hogy ha megtanítjuk a kutyát ülni, szinte ingyen juthatunk egy nagyon is hasznos eszközhöz az irányításánál. A bemutatott technika révén (a falatot előbb a kutya feje fölé, majd hátrafele mozgatva) könnyűszerrel kialakítható az ülő póz. Megint csak a régi játék ez: amikor a kutya azt kérdezi magában "Mi ebben a jó nekem?", mi megmutatjuk neki ezt a jót, így tesszük érdekeltté őt a cselekvésben. Magam is mindig meglepődöm, milyen gyorsan tanulnak a kiskutyák.

 

Tizenhatodik fejezet

Szörnyecskék - az igazán problémás
kölykök kezelése

Ha egy kiskutyát veszünk magunkhoz, miénk a tökéletes alkalom, hogy a kezdetektől fogva rávezessük azt a helyes viselkedésformákra. Sajnos azonban annak is megvan a lehetősége, hogy a gazda, aki nincs tisztában a kívánatos céllal, úgymond, "elrontja" a kiskutyát. Nemegyszer hívtak már olyan kutyusokhoz, melyek gyakorlatilag kezelhetetlenné váltak, és a hazatérő tulajdonost a házban olyan állapotok fogadták, melyek leginkább a Szörnyecskék című film díszleteire emlékeztettek. Hetekkel korábban a szegény gazda még majd' elolvadt a "cuki", ennivalóan édes kölyök láttán. Eltelt egy kis idő, és rá kellett jönnie: házába egy borzalmas lény költözött. Meg kell hogy mondjam, legalább olyan könnyű rossz kiskutyát nevelni, mint jót.

Amikor megkérdezik tőlem, hogyan lehet olyan kiegyensúlyozott és vidám a kutyájuk, mint az enyéim, azt szoktam mondani, szemléljék a dolgot kicsit a feje tetejére állítva. Mit csinálnának, ha egy teljesen rosszul viselkedő, "becsavarodott" kutyára lenne szükségük? Ehhez az kellene, hogy számára érthetetlen nyelven beszéljünk hozzá, lehetetlen feladatok elé állítsuk, és naphosszat ellentmondásos jelzésekkel bombázzuk, melyekből nem tudja megállapítani, mi a rossz és mi a jó. Egyik pillanatban megdicsérik azért, mert vidáman szökdécsel, a következőben rásóznak ugyanezért. Számos gazda pontosan így bánik a hozzá került kiskutyával. Pedig mindennek az ellenkezőjét kellene tenniük. Minden bolond képes arra, hogy tönkretegyen egy kutyát, viszont ahhoz már igazi állatbarátra van szükség, hogy boldog, nyugodt állat kerüljön ki a keze közül. Két példán keresztül szemléltetem, miféle hibákat lehet elkövetni a kölykökkel kapcsolatban. Az egyik a rágcsálás lesz, a másik pedig a szobatisztaság. Mindkettő olyasvalami, amit az okoz, ha a gazda pont a rossz irányba indult a kezdetekkor.

A kölykökkel kapcsolatos problémák között első helyen állnak a tárgyak szétrágásából adódó bajok. Mielőtt rátérnénk az orvoslásukra, lássuk a dolog hátterében rejtőző természetes okokat! A kiskutyáknak nagyon hamar kinőnek a tűhegyes tejfogacskáik. Ezeknek nem nagyon van más feladatuk, mint hogy segítsék a kölyköt abban, hogy kipróbálhassa állkapcsa erejét. A kiskutya, hasonlóan a pici gyerekekhez, mindent a szájába vesz és megrágcsál. Amíg az alomban tartózkodik, legfőbb célpontjaiként a testvérei jönnek számításba. Ha kellemetlenül nagyot találtak harapni, a másik kiskutya legtöbbször visít egyet, majd odébbáll. Az a kölyök viszont, amelyik új gazdája otthonában testvérek nélkül nevelkedik, a környezetében található bármelyik tárgyra veti rá magát, és ugyanilyen boldogan rágcsálja az ember ujját is.

Ennek a problémának a legjobb orvossága a játék. Módszeremmel kiküszöböltem az összes fájdalmas fegyelmezési eljárást. Sőt a kiskutyákat szerintem mókás és játékos módon kell nevelni, mert a fiatal állatok természete erre ideálisan alkalmas. A legjobb, ha a gazda hatalmas készlet szétrágható játékszerrel szereli fel magát erre az alkalomra. Ezeknek ugyanaz a szerepe, mint a kisbabáknak adott, rágcsálni-szopogatni való kendőnek. A kutyakölyök fogváltása tizennégy hónapos kora körül fejeződik be teljesen, ezért kitartó segítségre van szüksége tőlünk. A rágcsálnivalók lehetséges köre szinte végtelen. Adhatunk kötéldarabot, összecsomózott rongyot, botokat. Egyetlen kikötésem az szokott lenni, hogy ne legyenek túl aprók ezek a tárgyak, nehogy a kutya lenyelje őket.

A játékszerek akkor válnak hirtelen nélkülözhetetlenné, amikor a kiskutya valami értékes dologra vet szemet, például nekilát szétrágni a bútorokat. Ilyenkor egy játékkal vonjuk el a kölyök figyelmét a tilalmas tárgytól, majd dobjuk el a játékot, hogy a kiskutya távolabb kezdjen el foglalkozni vele. Nagyon fontos, hogy ne büntessük meg a kutyát az ösztönös szertelenségéért. A gazda könnyűszerrel új, elfogadható mederbe tudja terelni a fenti módon a játékos energiákat. Ha a kutya jól viselkedik, áttérhetünk a "kéremköszönöm" játékra. Vegyük el a tárgyat a kölyöktől, majd jutalmazzuk meg, és mondjuk neki: "Köszönöm". Ez megint csak részévé fog válni a köteléképítésnek. A gazda mint vezér, megválaszthatja, mivel, meddig és mikor játszhat a kiskutya.

Persze vannak pillanatok, amikor a vezérnek erőteljesebben kell fellépnie. Példának okáért a kiskutyák imádják ellopkodni és szétrágni a ruhadarabokat. Ezt a rossz szokást csírájában kell elfojtanunk. Ugyanígy nem szabad hagyni, hogy a kutyus játékból jól belénk harapjon. Erre az a módszerem, hogy amikor a szájába veszi a karomat, ujjamat, felkiáltok, és otthagyom a kutyát egy kis időre. Ha továbbra is csintalankodik, megszakítok vele minden kapcsolatot úgy öt percre, kiközösítve őt ezzel a falkából. Csak miután lecsillapodott, akkor kezdek vele újból foglalkozni.

A rágcsálásos problémák során a gazdák nagyon könnyen el tudják rontani a kiskutyát. Így történt ez a Nuke névre hallgató akitakölyökkel is. Amikor ellátogattam hozzájuk, egy hölgy fogadott a három gyermekével. Elmondták, hogy Nuke leginkább harapdálósdit szeret játszani. Ilyenkor a családtagok játéktárgyakat vagy egyszerűen a kezüket himbálták a kutya orra fölött. Ha Nuke-nak sikerült elkapnia őket, akkor az orrára paskoltak. Eleinte mindez nagyszerű mókának bizonyult. Sajnos Nuke egyre inkább belemelegedett a játékba, és időnként megsebezte a gyerekeket. Minden alkalommal erősebbeket harapott.

Az akiták gyönyörű és hatalmas kutyák, ugyanakkor már egészen kicsi koruktól kezdve nagyon kemények is, Nuke még csak tizenegy hetes volt, ám máris megharapta a család mindhárom gyerekét, úgyhogy egyre inkább egy szobába bezárva tartották. Amikor beszéltem velük, világossá vált a számomra, hogy jó pár hibát elkövettek a kölyök nevelése során. Különösen azzal ártottak neki és maguknak is, hogy nem vették figyelembe a kutya természetes igényét a fogai próbálgatására. Nuke megtanulta, hogyan követelhet magának figyelmet, és hogyan manipulálhatja az embereket, különösen játék idején.

Már említettem, hogy mennyire lényeges, hogy a vezér a játék során is uralja a helyzetet. Az alfa dönti el, mikor, mit, mennyit és milyen szabályok szerint játsszanak. Nos, náluk Nuke döntött minderről. Ennek azonnal véget kellett vetnem. Első feladatom tehát a vezérszerep újraosztása volt. A gyerekek már mind elmúltak tízévesek, úgyhogy könnyen megértették a módszer lényegét. Mindazonáltal a házban túl nagy volt a forgalom, bármikor beállíthatott egy csapat újabb gyermek, úgyhogy megkértem a háziakat, hogy amikor vendégeik vannak, tartsák Nuke-ot elzárva.

Nuke ilyenkor a konyhában kapott helyet. Ám amikor nem voltak idegenek a házban, ismét kijöhetett a nappaliba. Akárhányszor nyílt a konyhaajtó, az oda bezárt Nuke megpróbált kitörni, ám a háziak saját testükkel torlaszolták el a rést. Ha a régi módszer szerint felugrott rájuk, hogy kikényszerítsen egy kis kézharapdálós játékot, egyszerűen nem tartották oda a kezüket. Ha mégis megharapta őket, azt kértem, hogy kiáltsanak föl fájdalmasan, s lépjenek odébb, pontosan úgy, mint a megharapott kölykök teszik az alomtestvéreikkel. Nuke hamar rájött, hogy már nem tud magának figyelmet kizsarolni a gazdáitól. A kutya abban is hasonlít az emberhez, hogy előbb-utóbb felhagy azzal, ami nem hozza meg a kívánt eredményt.

A helytelen viselkedésnek hamar vége szakadt. Nuke-ból kiegyensúlyozott kutya lett, amely megtanulta saját magát kordában tartani. Néhány hét alatt hatalmas változások álltak be a magatartásában. A gyerekek is sokkal többet és jobban tudtak vele játszani, mint addig. A játékszabályok megváltoztak, mert most már az ember döntötte el, mikor és mennyit fognak együtt szórakozni. Nuke magabiztosan lépett a "jó kutyává" válás útjára.

A kölykökkel kapcsolatos második leggyakoribb probléma, amellyel hozzám fordulnak, a szobatisztaság és egyáltalán a kis- és nagydolgok kérdése. Mind a gazdák, mind pedig a kutyák számára nagyon nyomasztó helyzetek alakulhatnak ki ennek kapcsán. Emlékszem, ilyen ügyben hívtak el 1997 nyarán egy gordon szetter kölyök, D'Arcy gazdái is magukhoz. A kutyus éppen olyan arisztokratikus benyomást keltett, mint amilyenre az ember a neve után számíthatott. Öt hónapos létére máris gyönyörű, nemes külsejű állat vált belőle. Kétséget kizáróan fényes jövő előtt állt, ha kiállításokra is elviszik majd felnőtt korában. Sajnos azonban a gazdái legnagyobb bosszúságára rászokott, hogy megegye a saját ürülékét. A család már minden szóba jöhető módon megpróbálta elvenni a kedvét ettől, ám minél inkább igyekeztek az emberek, D'Arcy annál jobban ellenállt. Mire hozzám fordultak, a kutya egészen rafinálttá vált, és a kert bokrai közé bújva folytatta gusztustalan praktikáit. A család mélységesen elkeseredett, és nem tudta, mitévő legyen.

Miután találkoztam D'Arcyval, rájöttem, hogy számos problémával kell megküzdenem. Fiatal kora ellenére a kutya erősen stresszelt állat benyomását keltette. Felugrált, húzta a pórázt, megpróbált az ember arcába nyalni. A gazdáinak ezzel nem volt különösebb baja, számomra azonban mind-mind ugyanannak a problémának a tünetei voltak. A kis gordon szetter kétségkívül falkavezérnek hitte magát. További beszélgetések során rájöttem, miért vált annyira központi kérdéssé a toalettügy. A család szó szerint tisztaságmániás volt, és valóságos katasztrófának tűnt számukra, ha a kutya véletlenül a lakásban végezte el a dolgát. Ha meglátták, hogy ki akar menni, felkapták, és óriási hűhóval kirohantak vele a kertbe. Ha pedig ürüléket találtak odabenn - de ezt már Önökre bízom, hogy elképzeljék a reakciójukat.

Így tehát D'Arcy nemcsak alfának képzelte magát, hanem úgy vélte, kudarcok érik ebben a szerepben. A vezér szerepe ebben az esetben a falka jókedvének fenntartása, és ez kétségkívül nem sikerült neki. Erre reagált úgy, hogy a legtöbb idegeskedést kiváltó "mellékterméket" megette. Kettős feladat várt rám ebben a helyzetben. El kellett vennem D'Arcytól a vezérséget, és fel kellett oldanom a székelés körüli hisztérikus hangulatot.

A szobatisztaságra nevelés kulcsfontosságú mozzanata a kiskutyák életének, olyan folyamat, amelyhez rengeteg jobb-rosszabb módszert fejlesztettek már ki. Vannak közöttük egészen barbár eljárások, mint például a kutya orrának beleverése a saját piszkába. Ilyesminek semmi helye az én rendszeremben. Ugyanakkor nem vitás, hogy a kutyákat meg kell tanítanunk odakinn elvégezni a dolgukat. Tapasztalatom szerint ehhez semmilyen különösebb illemtani kiképzés nem szükséges.

D'Arcy gazdái nekiláttak a szokásos köteléképítési eljárásnak, semmibe véve a kölyök figyelemfelhívási próbálkozásait. Nem volt a legkönnyebb eset, azonban idővel mégiscsak sikerült jó eredményeket elérnünk. Ekkor ki kellett terjeszteni a módszert az ominózus ürítésekre is. A család kétségtelenül a plafonon volt az idegességtől, ha a kutyának vécéznie kellett. Elmagyaráztam nekik, hogy ennek magától értetődő dologgá kell válni, csak semmi hűhó! Ne futkossanak egész nap a kutya után, hogy mikor kell neki épp kimenni, összpontosítsanak inkább a legfőbb időpontokra. Ezek pedig a reggel, továbbá az alvás és az evés utáni pillanatok. A legfontosabb azonban a nyugalom, hogy szűnjön meg a felhajtás a kutya ürítései körül. Kértem őket, próbáljanak meg derűsen és higgadtan viselkedni. Végül pedig mindig legyenek következetesek, hogy D'Arcy könnyen és biztosan értse meg a szituációk lényegét.

Legelőször is le kellett szoktatnunk a kutyát a székletevésről. Megoldásképpen a következőt javasoltam: ha éppen ráér valamelyikük, menjen ki a kutyával, amikor az a dolgát végzi. Várja meg, míg befejezi, majd pedig rögtön hívja oda magához egy kis jutalom segítségével. A jutalom és a dicséret, "Jól van, okos!", sohase késlekedjen. Amíg D'Arcy a falattal bíbelődik, van idő a hulladék eltüntetésére.

Meg kell említenem, hogy a tisztaságra szoktatás egyike azon kevés alkalmaknak, amikor a gazda is odamehet a kutyához, hogy megjutalmazza. Ez nem fogja összezavarni a kutyát a vezérséggel kapcsolatosan, ellenkezőleg, további megerősítésként szolgál, hogy amit tett, jól tette. Olyan különleges helyzetet idézünk elő ezzel, amely még erősebb igyekezetet fog eredményezni a kutyánál, hogy további jutalmakhoz jusson a helyes magatartás révén. Ugyanakkor a jutalmazást nem kell sokáig folytatni, csak amíg a kölyök rá nem jön, mi a dolga.

D'Arcy hamar felhagyott kellemetlen szokásával. (A leszokást tovább gyorsíthatjuk, ha ananászt keverünk a kutya eledelébe. Ez valamilyen oknál fogva ehetetlenné teszi számukra a székletet.) Erre a sikerre építve továbbléphettem, most már arra biztatva a családot, hogyha itt az idő, vezessék D'Arcyt valamely megfelelő helyre üríteni. Persze most is megkértem őket, hogy bármi történjék is, őrizzék meg a higgadtságukat. Ha a kutya mégis bent végezné el a dolgát, ne csináljanak nagy felhajtást, egyszerűen szedjék föl a székletet. Ugyanez az eljárás követendő, ha nem "rajtakapták" az ebet, hanem csak az "eredménybe" botlottak bele. Elmagyaráztam, hogy teljesen értelmetlen dolog a kutyát jóval az esemény után megfenyíteni, hiszen az már nem emlékszik, mit is követett el, és csak ártanak neki a hirtelen dühkitöréssel. D'Arcy megint csak jó nebulónak bizonyult, és két hét múlva mindig a kertnek ugyanazon részén végezte el a nagydolgát, majd a hulladékot érintetlenül otthagyta. A család végre fellélegezhetett.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

melindakiss@totalcar.hu

(Meli, 2016.01.02 10:43)

udvozlom,a segiseget szeretnem kerni.van egy 4 honapos westi kiskutyank,egy nagyon kedves aranyos nyugodt kutya,de van egy gond vele.amikor alszik,es valami vagy valaki hozzaer,akkor morog es tamad.akkor vettuk eszre eloszor mikor elhoztuk meg egesz kicsi volt,es a nappaliba aludt.fel akartuk venni hogy az agyaba tegyuk,es elkezdett morogni,aztan egybol visszaraktuk,es utanunk is kapott.aztan amikor egymas mellett aludtak a masik kutyankkal,es megmozdult,agy at akart lepni felette mikozben aludt,ugyan igy viselkedett.sokszor nem merek elaludni ha egymas mellett fekszenek este,mindig elkulonitem oket.szoval csak akkor ilyen ha alszik es megzavarja valami,de amugy egy nyugodt aranyos kutya,es semmi gond vele.mintha 2 szemelyiseg lenne.mitol lehet ez?es mit lehetne tenni hogy errol leszokjon??tudna nekem segiteni??