Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nagydolog, kutyadolog
- amikor bepiszkít a kutya

Hiába szoktatják szobatisztaságra a kutyákat már kölyökkorukban, előfordul, hogy egyik-másik felnőtt korában újból a lakásban kezdi elvégezni a dolgát. Ahogyan az embereknél is sok megjelenési formája lehet a stresszes életmódnak, többek között ilyenek a gyomorfekély és az alkoholizmus egyes esetei, úgy a kutyáknál is sajátos jelei lehetnek a lelki problémáknak. Talán a legkellemetlenebb ezek közül a lakásba piszkítás, amely nagyon meg tudja keseríteni a gazdák életét. Az évek során tucatjával kerestek fel olyan kutyatulajdonosok, akik ilyesfajta gondokkal küszködtek. Voltak kutyák, amelyek bepisiltek, ha idegen jött a házhoz, vagy összevizelték a bútorokat, a függönyt, vagy egyenesen lepisilték a gazdájukat. Ez nagyon nyomasztó tünetegyüttes, melynek a magyarázatát ismét a természetben kell keresnünk.

A farkasok és a többi kutyaféle is erősen territoriális fajok. Területük határait vizeletükkel és székletükkel jelölik. Ezek szaga arra figyelmezteti a potenciális birtokháborítókat, hogy eddig és ne tovább, ha nem akarnak megmérkőzni a házigazdával. A feladat zöme a vezérekre hárul, a kutyaféléknél ennek megfelelően speciálisan alakult a vizelet-visszatartás képessége is: az állat képessé vált arra, hogy vizeletét "elaprózva", rövid sugarakban bocsássa ki, hogy minél többször és minél több helyen tehesse le a "névjegyét".

Amíg ennek a vadonban semmi akadálya nincs, az erősen beépített városi környezetben egyre több kényelmetlenségünk származik kutyáink jelölő viselkedéséből. A gazda számára korántsem nevezhető kellemesnek ez az ösztönös magatartásforma. Két olyan példát fogok most bemutatni, ahol gyorsan és jó hatásfokkal sikerült megoldanunk efféle problémákat.

Callie, a labradorra emlékeztető keverék egyike volt első eseteimnek. A kutya egy Newcastle-ban élő párnál lakott. Természete nagyon sokban emlékeztetett gazdái, Susie és Tom udvarias, finom modorára. Sajnos, elkezdett a szőnyegre pisilni, sőt magatartása ebben a tekintetben idővel egyre csak rosszabbodott. Már a szófára is felmászott, ahol szintén zabolátlan módon végezte dolgát. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy a bútorokat gumilepedővel kellett borítaniuk a kétségbeesett tulajdonosoknak.

Hasonlóan sok kutyabaráthoz, akik hozzám fordultak, Susie és Tom sem tudtak igazán haragudni a kutyájukra. Egyszerűen csak nem értették, miért van mindez, és szerettek volna mindent tudni a problémáról. Az első telefonbeszélgetés során a pár csak a szófa megbecstelenítését említette. Az emberek sokszor nem veszik észre, hogy a legzavaróbb jelenség elfed a szemük elől egy sor egyéb gondot is. Itt is ez volt a helyzet. Amikor ellátogattam hozzájuk, tapasztalhattam, hogy a bevizelés csak egyike volt a bajoknak. Callie például alig-alig mert kimenni a saját kertjükbe. Sötétben egyáltalán nem volt hajlandó elhagyni a házat. Világossá vált előttem, hogy egy végsőkig leromlott idegrendszerű állattal akadt dolgom. Mindeme bajt pedig az szabadította rá, hogy a vezérség feladatai nem a gazdáit, hanem őt nyomasztották.

Módszerem elmagyarázását megkönnyítette, hogy Tom tűzoltó volt. A farkasfalka természetes tevékenységét ezért gyakran hasonlítottam a tűzoltók akcióihoz. Ily módon ő és a felesége könnyebben tudták felfogni a módszer lényegét. Megértették, hogy a kutyák számára elsődleges fontosságú a falkához való hűség, a falka vezérének való engedelmesség. Filozófiájuk az "egy mindenkiért, mindenki egyért" elvét követi, nem pedig holmi "kösz, majd máskor" típusú nemtörődömséget. Pont olyanok, mint a tűzoltók, mondtam. Veszély esetén olyasfajta együttműködést és bajtársiasságot mutatnak e nehéz foglalkozás művelői, amelyre nemigen akad példa korunk versengésre és önzésre építő társadalmában. Ugyanakkor természetesen mindkét "falkára" az erősen hierarchikus felépítés a jellemző. Az újoncoktól a tűzoltóparancsnokig szigorú szabályok irányítják az egymáshoz való viszonyt, melynek betartása működőképessé teszi a csapatot, és sok esetben elengedhetetlen az életben maradáshoz. Jelen esetben egy olyan kutyával volt dolgunk, aki összeroppant a ráruházott felelősség súlyától. Olyan hasonlattal éltem, hogy a gazdák próbálják elképzelni azt a próbaidős tűzoltóújoncot, akit egyszer csak kiküldenek egy tűzesethez, ahol egy egész brigádot kell irányítania. Callie gazdái átlátták a helyzetet, és gyorsan nekiláttak a köteléképítésnek, hogy kutyájukról levegyék a vezérség terhét.

Nincs két egyforma eset. Minden kutya esetében van valami kiegészítő eljárás, amit hozzá kell adni a módszeremhez a siker érdekében. A köteléképítés négy pontján túlmenően Callie gazdáinak a kölyköknél bemutatott szobatisztasági rutinokat is alkalmazniuk kellett. Azt javasoltam, hogy minél többször kövessék kutyájukat, és alaposan dicsérjék meg, ha a megfelelő helyen végezte el a dolgát. Ugyanakkor azt is fontosnak tartottam, hogy ne csapjanak nagy drámát, ha netalán valami "baleset" történne. Nyugalom és következetesség - mint mindig. Ha folyton feszültséggel teli a légkör, a kutya nem tud megszabadulni a szorongásától.

Még magam is meglepődtem, milyen gyorsan sikerült eredményt elérni. Emlékszem, hogy szombat délután látogattam meg Susie-t és Tomot először. Másnap, tehát vasárnap azzal a hírrel telefonáltak, hogy Callie a padlóra pisilt. Természetesen más körülmények között ez nem valami nagy dicsőség, ám ennek a kutyának az esetében hatalmas haladásnak számított! Még annak a hétnek a szerdáján lelkendezve értesítettek, hogy Callie elkezdett a kertbe járni, hogy ott végezze el a kisdolgát. Aznap már egyáltalán nem piszkított a bútorokra vagy a házba.

Amilyen könnyű dolgunk volt ezzel a kutyával, olyan nehéz küzdelmem volt egy másik esetben, mellyel a Yorkshire-i Televízió műsorának a keretében szembesültem. Georgie, ez a csinos és nagyon kedves fiatal nő, egyszerűen rajongott kutyájáért, a Derek névre hallgató bichon friséért. Dereknek egyetlen aprócska hibája volt csupán: hogy a lakás minden pontját WC-nek tekintette, szanaszét hagyva ürülékét. Amikor Georgie hazatért, a nappali tele volt kutyapiszokkal, és reggel ébredéskor ugyanez fogadta.

A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a nappali padlóját sötétbarna, fodros-bolyhos szőnyeg borította, melyen meglehetősen nehéz volt felfedezni a kupacokat. Ezért Georgie reggelei úgy kezdődtek, hogy a nő hasra feküdt a nappaliban, és arcát a földre szorítva kémlelt a nemkívánatos éjszakai ajándékok után. De még ez sem segített! Egy reggel mezítláb jött le a hálóból, és egyenesen Derek hullatékába lépett. A szegény hölgy elmesélte, hogy már egész vagyont költött gumikesztyűkre és tisztítószerekre. Jellemző a humorára, hogy nappaliját elkezdte az "Á, szóra sem érdemes!" sarokként emlegetni. Sajnos ezenkívül nem sok nevetnivaló akadt a dologban.

Amikor elmentem hozzájuk, az első észrevételem az volt, hogy Derek mindenhová követi a gazdáját. Amikor pedig Georgie leült, Derek azonnal (és sikeresen) felkéredzkedett a nő ölébe. Emellett persze a gazdi elkövette az összes klasszikus hibát, élen azzal, hogy találkozáskor mindig nagy hűhót csapott a kutya láttán. A szobába piszkítás tipikus jele volt annak, hogy a kutya elválasztásos szorongásban szenved. Megtudtam, hogy Derek nemkívánatos csomagjait elsősorban az ajtó elé szokta helyezni, ezzel jelölve meg a "falka" otthonának bejáratát.

Mint sokan mások is, Georgie elborzadva hallgatta, módszerem alkalmazásával micsoda "kegyetlen" magatartást kell tanúsítania imádott kutyuskájával szemben. A rajongó figyelem megtagadása az állattól félelmetes kilátás volt a nő számára, hiszen neki az volt a természetes, ha viszontlátáskor lelkendezik egy sort a kutya körül. Azt hiszem, ez a magatartás egyben a hölgy bűntudatát volt hivatott eloszlatni, amit azért érzett, mert egyedül hagyja kutyáját, amikor dolgozni megy. Ezzel igyekezett kárpótolni a kutyát az egyedüllét óráiért. Szerencsére azonban, miután elkezdte alkalmazni a módszeremet, gyorsan belátta, hogy igazam van.

Mint azt már sejthetik, Kedves Olvasók, megérkezésemkor a vezérség jeleit árasztva léptem Georgie lakásába. Ennek meg is lett az eredménye, mert miután Derek kudarcot vallott a figyelmem felkeltésében, otthagyott bennünket és kiment a konyhába játszani egy rágcsálnivalóval. Pár pillanatnak el kellett telnie, hogy Georgie rádöbbenjen: kutyája olyasmit tesz, amit annak előtte még sohasem. Elmagyaráztam neki, hogy ez azért van, mert a kutya látta, én vagyok az igazi vezér, és ezentúl nem neki kell vigyáznia Georgie-ra. Most már csak az a feladat, hogy ő, vagyis a gazda is bebizonyítsa a kutya előtt vezéri képességeit.

Ezután következett a köteléképítés szokásos rutinja, kiegészítve a kölyköknél alkalmazott szobatisztasági eljárással. Azt is tanácsoltam, hogy a kutyapiszok feltakarításához természetes, biológiai alapanyagú mosószert használjon, ne pedig erős fertőtlenítőszereket. Az ürülékben levő zsírsavak eltávolítása ugyanis csak ezekkel lehetséges, a kutya pedig szinte biztosan visszatér a "tetthelyre", ha ott megérzi a korábbi hullatékok szagát.

Georgie-nak persze érthető módon már nagyon elege volt a Derek utáni felmosásból. Sajnos azonban Tommal, a tűzoltóval és feleségével ellentétben ez a gazda eleinte nem nagyon tudta elsajátítani a módszeremet. Amikor két héttel később találkoztam vele a televíziós stúdióban, rögtön láttam, hogy valami nincs rendben náluk. Derek ijedtnek tűnt a stúdióban, de ahelyett hogy a gazdájára nézett volna bátorításért, a többi embert vizslatta. További rossz jel volt, hogy Georgie öltözőjében egy pár gumikesztyűre lettem figyelmes. Ha a gazda jól végezte volna a köteléképítést, a kutya mindig rá függesztette volna a tekintetét, amikor az idegen helyre jöttek.

Aznap egy másik szakértővel együtt Georgie problémáiról beszélgettünk a tévében. Georgie-nak azért sikerült némi haladást elérnie, mert Derek már nem követte mindenhová, és éjjelente már nem ürített a nappaliban. Ugyanakkor nem sikerült leszoktatnia arról a kutyát, hogy napközben a lakásba piszkítson. Emlékszem, úgy mentegetődzött Derek miatt, mint egy szégyenkező anyuka.

Utána elmesélte nekem, hogy nem tartotta be valami szigorúan az ötperces szabályt. Megmondtam neki, hogy a módszerem egész életre szóló változtatást igényel a kutyájával való viszonyában, és nem csupán egy gyorstalpaló tanfolyam. Nyilvánvaló, hogy eddig ezt nem értette meg, és ezért vallott kudarcot Derekkel. Mivel Derek nem reagált megfelelően, arra kértem a gazdáját, hogy az ötperces szabályt nyújtsa el tizenöt percre. Erre nem azért volt főleg szükség, mert Derek annyira erős jellem lett volna, hanem inkább Georgie volt a kelleténél erélytelenebb a szabály betartásakor. A nő egyszerűen képtelen volt felülkerekedni a kényeztetési rohamain, amikor viszontlátta a kutyát.

Tapasztalatom szerint, ha valaki tényleg szeretné megszüntetni a kutyájánál fellépő problémákat, az képes magát túltenni a módszeremből fakadó esetleges kellemetlenségeken. Örömmel jelenthetem, hogy végül Georgie is sikeresen túljutott a krízisen. Eltelt két további hét, és egyszer csak kaptam egy levelet, melyben a hölgy beszámolt arról, hogy Derek teljesen megváltozott. Az elmúlt idő alatt imaként mormolta magában a módszerem alapelveit. Így sikerült nyugodtnak és következetesnek maradnia, és az eredmény nem is maradt el: Derek immáron a megfelelő helyre járt üríteni. A nappali szőnyege nem rejtegetett többé kellemetlen meglepetéseket. Mindez nagy örömömre szolgált, ám még jobban felvidultam, amikor megláttam a levélhez mellékelt fotót. A képen Derek látható, amint mancsai között egy gumikesztyűvel alszik. Az utálatos kellék, miután nem volt rá többé szükség a házban, a kutya kedvenc játékszerévé lépett elő.

 

Tizennyolcadik fejezet

Új helyzetek - amikor növekszik a falka

Ezerkilencszázkilencvenhétben, egy őszi estén felhívott egy ír úriember, bizonyos Ernest. A férfi éppen esküvő előtt állt, ám sietve meg kell jegyeznem, hogy nem a menyasszonyával vagy a lagzival adódtak problémái, hanem a kutyájával. Ernest már több mint harminc éve ismerte Enidet, a hölgyet, akit el szándékozott venni. A nő, akárcsak ő, megözvegyült, ám ismeretségüket még a korábbi házastársaiknak köszönhették. Barátságuk tartósnak bizonyult, annak ellenére, hogy Enid Észak-Angliában, Ernest pedig Írországban lakott. Végül elhatározták, hogy egybekelnek, és az ír-tenger túlpartján épülő új házukban fognak élni, Louth megyében.

A gond csak az volt, hogy míg ők ketten alig várták, hogy együtt lakhassanak, kutyáik nem osztották ezt a lelkesedést. Ernest nem sokkal a felesége halála után vett egy keverék szuka kölyköt, Gypsyt. Az azóta eltelt hét év alatt Gypsy lett az első számú élőlény az életében. A menyasszonyt hasonlóan szoros szálak fűzték a maga kedvencéhez, a Kerry névre hallgató, tizenhárom éves labrador keverékhez. Ernest havonta meglátogatta menyasszonyát, és ezen alkalmak során megpróbálták összebarátkoztatni a kutyákat. Sajnos az állatok egyáltalán nem álltak kötélnek. A pár mindennel megpróbálkozott, még egy viselkedéskutatóval is, aki azonban egy ötoldalas esettanulmányon kívül semmivel sem tudott hozzájárulni a két állat közötti jó viszony kiépítéséhez. Ernest és Enid emiatt nagyon elkeseredtek.

Úgy szerveztem, hogy egy barátom kutyapanziójában találkozhassak a párral és a kutyáikkal. Először közös sétára invitáltam őket. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a két kutya állandóan méregeti egymást, ha pontos akarok lenni, inkább Gypsy volt az, aki froclizta Kerryt. A hangulat mindenesetre elég feszült volt közöttük. Aki felhív engem, hogy segítsek, mindenképpen olyan ember, akit erősen foglalkoztatnak a kutyája problémái, és őszintén szeretné megszüntetni ezeket. Ezek a gazdák nem abból a típusból valók, akik elaltatják a harapós kutyájukat, vagy a menhelyre viszik, mert nem boldogulnak velük. Ernest és Enid is azzal a meggyőződéssel kerestek fel, hogy bármit mondok is majd, ők megteszik, csak hogy megoldást találjanak a kutyáiknak. A bajt az okozta, hogy Kerry féltette Enidet, és Gypsy ugyanígy volt Ernesttel. Természetesen mindkét kutya falkavezérnek tekintette magát. Amikor a gazdák összeköltöztek, a falka megnövekedett, és a két kutya egyaránt igényt tartott az új falka vezéri posztjára. Ebben a helyzetben én arra törekedtem, hogy a kutyákat rávezessem egymás kölcsönös tiszteletére, arra, hogy a másik félben támaszt és társaságot leljenek. Ezek után mindkettőjüket alacsonyabb rangra kellett szállítanom, hogy az új falkában már alárendeltként jelenjenek meg.

Elsőként megkértem a tulajdonosokat, hogy hagyják ott a kutyáikat az Enid otthonához közel eső panzió kenneljeiben. Egymás melletti kifutókban helyeztük el őket, úgyhogy amikor a szeretett gazdik távoztak, csak a másik kutya jelentett társaságot nekik. A harmadik napon értük mentem, és kivittem őket a tágas gyakorlótérre. Ezzel az volt a célom, hogy immár közös térben legyenek, mégis olyan nagy hely álljon a rendelkezésükre, hogy ha akarják, elkerülhessék egymást. Itt ugyanis mindkettőjüknek elegendően nagy személyes tere volt.

Gypsy és Kerry eleinte nagy ívben elkerülték egymást. Ez reménykedésre adott okot, és amikor harmadik napja csináltam ezt velük, már láttam, hogy érdeklődnek egymás iránt. Csóválták a farkukat, sőt, játékra hívták egymást. Jeladás volt ez a számomra, hogy továbbléphetünk. A következő napon közös kennelbe tettem őket. Nagy, két férőhelyes kifutó volt, külön fekhellyel, külön itató- és etetőtállal, úgyhogy ha akartak, ismét csak elkülönülhettek egymástól. Aznap este felhívott a panziótulajdonos ismerősöm, hogy feleslegessé vált az egyik vacok, ugyanis a két kutya egymás mellett fekszik. Nagy-nagy elégedettséget éreztem akkor! Ellenálltam a kísértésnek, hogy azonnal értesítsem Enidet is a jó hírről, ugyanis semmi sincs olyan rossz, mint túl korai reményt kelteni valakiben, amikor a dolgok még rosszra is fordulhatnak. Ehelyett azonnal a következő fokozatra kapcsoltam. Egy hétig tartottuk a kutyákat a közös kennelben, ami alatt szépen fejlődtek is.

Míg Ernest továbbra is Írországban volt, először Enidet kértem meg, hogy látogassa meg a kutyákat. A legfontosabb most az volt, hogy a kutyáknak bemutassuk, felesleges a megnövekedett falka alfa-pozíciójáért folytatott harc, hiszen az már foglalt, és a tulajdonosa: az ember. Ezért megkértem Enidet, a viszontlátáskor "ne is vegye észre" a kutyákat. El is magyaráztam, hogy ellenkező esetben Kerry úgy viselkedne, hogy "Végre itt az én kicsikém, most már minden a régi lesz ismét!", és Gypsy azonnal magára marad. Ehelyett azt szerettem volna, ha mindkét kutya elhagyatottnak érezné magát, mert így ismét hamar egymáshoz fordulnának társaságért. Mintegy fél óráig tartott ez a próbatétel: ezalatt Enid nem kényeztette egyik kutyát sem, nem cirógatta őket, de még csak szemkontaktust sem létesített velük. Ez nagyon kemény feltételnek tűnhet, ám én azt akartam, hogy a kutyák ne vetélkedjenek, amíg Enid jelen van. Jó párszor megismételtük ezt, és a nő minden alkalommal kissé kedvesebb lehetett a kutyákhoz, megsimogatta az állatokat, falatokat adott nekik, ám mindezt csendben, mindenféle hűhó nélkül tette. Megtanulta, hogy a cél eléréséhez a nyugodtság és a következetesség a legfontosabb eszközünk.

Amikor Ernest is el tudott jönni, megkértem, hogy Enidhez hasonlóan ő is ismételje meg az eljárást. Azt akartam, hogy menyasszonyához hasonlóan ő is egyedül csinálja a vezérség átvételét. Amikor Gypsy megpillantotta őt, rendkívül izgatottá vált. Nem is egyszer rámorgott Kerryre. Ha Ernest elkezdte volna kényeztetni, talán még rá is támad a másik kutyára - és éppen ez volt az, amit szerettünk volna elkerülni. Nem volt könnyű dolga, ám Ernest elhatározta, hogy végigcsinálja, és úgy is lett. Két nap telt el, és a férfinak sikerült mindazt elérnie, amit korábban Enidnek.

Mielőtt Ernest hazautazott volna Írországba, azt gondoltam, itt az ideje, hogy mind az öten egyszerre vágjunk neki egy közös sétának. Elérkezett a nagy nap, amikor ott álltunk a gyakorlótéren, és mindannyiunkat öröm és nyugalom töltött el. El sem tudom mondani, milyen jó érzés volt ez, hiszen olyan embereknek tudtam segíteni, akik életük egy meghatározó pillanatában fordultak hozzám, én pedig tényleg sokban hozzájárulhattam a boldogságukhoz. A módszer működött!

Nem sokkal később meghívót kaptam Ernest és Enid esküvőjére. A szertartás után, legnagyobb meglepetésemre, elhívtak a fogadásra is. Amikor bementünk az étkezőbe, a fő asztalnál foglalhattam helyet. Ernest megható beszédben köszönte meg mindazt, amit értük tettem. Nagyon meg voltam hatva, megrohantak az érzések. Akkor döbbentem rá, mekkora jelentőséggel bírhat a munkám egyes emberek számára. Ez volt életem egyik legmeghatározóbb élménye. Rájöttem, az emberek életében milyen óriási szerepet játszhat a kutyák iránti szeretet. Mindezt nem hittem volna el addig a napig.

A következő héten a két kutya beköltözhetett az ifjú pár új otthonába. A továbbiakban szerencsére csak néhány apróbb probléma miatt kellett hozzám fordulniuk. Az új család mindent egybevetve csodálatosan harmonikus közös élethez kezdhetett hozzá. Úgy egy hónappal később azután felhívott a teljesen összeroppant Enid. Dublinban voltak vásárolni, és hogy, hogy nem, Kerry kiugrott az autóból, és nyoma veszett. Ernest és Enid járt a rendőrségen, rádióhirdetést adott fel, falragaszokat helyezett el - minden hiába! Teljesen odavoltak, és én őszintén osztoztam a fájdalmukban.

Tíz nappal később, amikor már minden reményt feladtak, egyszer csak telefonált valaki Dublinból, hogy talált egy kóbor kutyát, amelyre ráillett a leírás. Máris autóba pattantak, és száguldottak Kerryért, mert ő volt a befogott állat! Enid úgy gondolta, a kutya viszontlátása lesz a nagy élmény, ám ehelyett az lett a legmeghatóbb pillanat, amikor Kerry elrobogott mellettük, egyenesen az autóhoz, amelyben Gypsy trónolt. Amikor kinyitották az ajtót, Gypsy kiugrott, nyüszítve és szinte átpördülve a levegőben, annyira örült megkerült társának. Most is megvan a karácsonyi képeslap, amit így írtak alá: "Ernest, Enid és a lányok." Amikor rápillantok, mindig megjelenik előttem a fenti jelenet.

 

Tizenkilencedik fejezet

Harapás a kézen, mely enni ad -
nehezen evők

A kutyák napirendjében valószínűleg az etetés a legfontosabb időpont. Az evés a legerősebb ösztönök egyike. Ezért az eledellel megrakott tál földre helyezése igen egyszerű dolognak tűnik, hiszen a kutya máris tudja a dolgát. Nem igaz? Hát, igen is, meg nem is. Ha tudjuk, hogy milyen ételeket adhatunk kutyánknak, az etetési időponttal már nem szokott probléma lenni. Ám idővel rájöttem, hogy egyes kutyák szeretnék e téren is maguk diktálni a feltételeket. Ez pedig semmi máshoz nem vezet, csak anarchiához.

Ebből a szempontból mindenképpen a tizenegy hónapos Jamie, egy kis lhasa apso volt a legérdekesebb esetem. Jamie kilenchetesen került a gazdájához, és világéletében rosszul evő kutyus volt. A család egy idő múlva úgy döntött, hogy áttér a kézből történő etetésre. Egy hónappal azelőtt azonban, hogy felhívtak volna, Jamie már gyakorlatilag semmit sem volt hajlandó elfogyasztani. Elszán- 1 tan visszautasított bármit, amit eléraktak. Az egyre kétségbeesettebb gazdák már mindent kipróbáltak, az étvágygerjesztő, első osztályú marhaszelettől a legdrágább kutyaeledelekig. Odáig mentek, hogy a helyi kínai gyorsétteremből rendeltek neki menüt, hátha a kínai ízek találkoznak a távol-keleti eredetű fajta ősi igényeivel! De minden hiába. A kutyus egyre soványabb lett, bordái kiütköztek a bőre alól. A gazdák kínjait csak fokozta, hogy kedvencük folyton ;' ott körözött a tálja körül, ám soha nem látott hozzá az evéshez. Állatorvoshoz is elvitték, ám az nem talált rajta semmi rendelleneset. Végül a doktor küldte őket hozzám.

Már meséltem, hogy amikor a farkasfalkák életét tanulmányoztam, akkor döbbentem rá, milyen rendkívüli szereppel bír az étel és az evés a falka életében. Az egyik filmben láttam egy jelenetet, amely különösen sokszor jut eszembe azóta is. A film egy coyoteot mutatott, amely egy farkasok által elejtett jávorszarvas teteme körül keringett. A farkasok torkig zabálták magukat, felfalva már a tetemnek mintegy háromnegyedét, és éppen pihentek. Mindazonáltal a coyote nem volt szívesen látott vendég, és az alfa-nőstény elzavarta a préda közeléből. Az érdekes rész ezután következett, amikor a vezér visszatért. A coyote elűzése után az alfa-nőstény odalépett a tetemhez, és szinte szertartásosan letépett belőle egy darabot. A távolból figyelő coyote számára egyértelmű volt az üzenet, hogy ki a vezér, aki megszabja, ki és mikor egyék. A lehető legerőteljesebb nyelven fogalmazott közlés volt mindez.

Számos alkalommal tapasztaltam teljesen hasonló magatartásformát a kutyáknál. Sok kutyatulajdonos bájos tulajdonságnak tartja, ahogyan a kutyája időről időre megjelenik, szájában egy-egy falatot tartva. Sokuknak nyilván csalódást okozok most, mert a kutya egyáltalán nem azért parádézik az étellel, mert azt mutatja, hogy éhes. Ehelyett azt demonstrálja ilyenkor, hogy ő a vezér, aki legelsőként rendelkezik az eledel elosztása fölött.

Amikor ellátogattam Jamie-hez és gazdáihoz, rögtön kiderült, hogy az ő problémájuk gyökere is itt keresendő. A házba lépve azonnal felfedeztem a magát vezérnek képzelő kutyára utaló összes klasszikus jelet. Belépésemkor őrjöngve körbeugatott és -ugrált, világosan jelezve, hogy szerinte hol a helyem. Én természetesen tudomást sem vettem róla. Amikor leültem a nappaliban a gazdáival beszélgetni, az ölükbe ugrott, és onnan nézte a találkozót. Egyáltalán nem lepődtem meg ezek után, amikor felfedeztem, hogy a konyhában étellel állandóan megrakva várja őt a kutyatál. Ugyanúgy, szinte a szemem sem rebbent, amikor a gazdik elmesélték, hogy a kutya számára huszonnégy órán keresztül ott az élelem. Még jó, hogy naponta csak háromszor cserélték le frissre. Világossá vált a számomra, hogy Jamie életében a táplálék központi szerepet kapott. Csak hogy száz százalékig biztos legyek a dologban, odaléptem a tálhoz. Jamie abban a pillanatban odaugrott, ha lehet, még az eddigieknél is rondábban ugatva rám. Elmagyaráztam a gazdáinak a látottakból levonható tanulságot. A kutya egyáltalán nem azért nem evett, mintha nem lett volna étvágya. Szinte minden kutya kissé más módon ragadja magához a vezérséget. Ennek a kis állatnak a hatalom netovábbját az élelem bámulása jelentette. Ezért járőrözött strázsaként a tál körül, szinte várva, mikor próbálnak meg enni belőle a gazdái. Ugyanebből az okból kifolyólag nem evett ő maga sohasem a tálból. Ez az egész rendkívül valószerűtlen volt, hiszen viselkedésével jól láthatóan tönkretette magát. Nincs kétségem afelől, hogy Jamie a végén éhen pusztult volna. Ám miért kellene egy kutyának egy másik faj, vagyis az ember észjárása szerint viselkednie? Ha belegondolunk a kutyafélék pozícióért folytatott küzdelmébe, könnyen beláthatjuk e magatartás értelmét. Vajon melyik ember falná föl, fogyasztaná el azt a forrást, amelyből a hatalom fakad?

Az a mód, ahogyan ez a család megpróbálta kezelni Jamie problémáját, pont az ellenkezője volt annak, amire szükség lett volna. Természetesen érthetőnek tartottam, hogy kétségbeesésükben ételt helyeztek el a ház szinte valamennyi pontján. De azt is láttam, hogy amikor elkezdték kézből etetni a kutyát, ezzel indították csak el őt igazán a végzetes lejtőn. Számára ez nem volt egyéb, mint gazdái megalázkodásának kétségbevonhatatlan jele. Ezáltal újra csak arról győződhetett meg, hogy falkája teljes mértékben tőle függ. Feladatom tehát az volt, hogy megértessem a családdal a rangsor átalakításának szükségességét, különösen az etetéseket illetően. Először természetesen a köteléképítésnek kellett megtörténnie. Ám az ő esetükben a legfontosabb feladat a gesztus-evés lelkiismeretes, napi háromszori alkalmazása volt. Ha Jamie nem ette meg az ételt, a tálat el kellett venni előle, és csak a következő etetéskor volt szabad visszaadni neki. Így a kutya csak két lehetőség között választhatott: vagy eszik azonnal, vagy éhezik egy ideig.

Mivel Jamie gyomra erősen összeszűkülhetett addigra, azt javasoltam, hogy csak nagyon keveset tegyenek egyszerre a táljába. Természetesen a köteléképítés egyéb feladatai közben bőségesen lehetett őt falatkákkal jutalmazni. Az első napon aligha evett bármit, és nemcsak a megszokás miatt, hanem mert gazdái olyan jelzésekkel bombázták, melyeket addig még sohasem látott tőlük - mindazonáltal tökéletesen megértette őket! Egyszerűen időre volt szüksége, hogy elgondolkozzon a dolgon. A második napra beérett az információ, és ismét enni kezdett a kutya. Az első etetéskor két falatot evett, a másodiknál hármat. A család legnagyobb örömére a vacsorát teljesen elfogyasztotta. Az ötödik napon mind a három étkezést teljes egészében eltüntette. Épp időben. Jamie egyéves lett, és ekkorra ereje teljében volt már, minden tekintetben egészséges, fiatal kutya benyomását keltette.

Jamie problémái egyáltalán nem ritkák a kölykök között. Az etetés olyan alkalom, melynek során többet ronthatunk a kutyánkon, mint bármikor máskor. Éppen ezért módszerem is kiemelt fontosságot tulajdonít az etetésnek. Ha rossz jelzéseket adunk, nagyon nagy baj lehet belőle. Minél fiatalabb, tehát formálhatóbb a kutya, annál jobban el lehet rontani. Az sem csoda, hogy olyan sokan rosszul kezelik ezt a kérdést. Sajnos el kell mondani, hogy nagyon sok rossz, sőt, veszedelmes "tanácsról" tudok az etetéssel kapcsolatban. Így például találkoztam már olyan, úgymond, szakemberrel, aki amellett volt, hogy az a helyes, ha az éppen táplálkozó kutyánktól időnként elvesszük az ételét. Láttam egyszer egy filmet, amelyet Anglia egyik legismertebb kutyaotthonában vettek fel. Ebben a filmben a kiképzők pórázon bevezettek egy kutyát a szobába, majd adtak neki egy tál ételt, és amikor enni kezdett, mindent megpróbáltak, hogy elvegyék tőle a tálat. Minél inkább próbálkoztak, a kutya annál jobban hörgött és annál jobban kapkodott feléjük. Az ebben a helyzetben mutatott reakciói alapján a kutyát menthetetlennek ítélték és elpusztították.

Az én véleményem szerint ezek a "szakemberek" teljesen indokolatlan módon öltek meg egy kutyát. Ahogy már említettem, az etetés ideje teljességgel szent a kutya számára. Minden kutya teljesen jogosan úgy érzi, hogy ő is sorra kerül a tálnál, ami ekkor csakis az övé, és ezt senkinek sincs joga megzavarni. Szerintem nincs még egy olyan tett, amivel annyira biztosan ki lehetne váltani a kutya természetes önvédelmi reakcióját, mint amikor megzavarjuk evés közben. A kutyamenhely vezetőinek érvelése, miszerint ha nem lehet elvenni a kutya elől az ételt, akkor az túl veszélyes állat ahhoz, hogy új gazdához kerüljön, teljesen igazságtalan. Az igazat megvallva elsírtam magam, amikor megláttam, amit csináltak.

Már sokszor találkoztam ezzel a fajta agresszióval, amit az a szegény, filmbéli kutya is mutatott. Módszerem eredményességét mi sem bizonyítja jobban, mint ahogyan sikerült megoldanom Mulder, az aranyszínű cocker spániel problémáját. Muldernek kifejezetten jó étvágya volt. A család gondjait pont az okozta, hogy a kutya túlságosan türelmetlenné és erőszakossá vált, amikor közelgett az etetési idő. Ha eljött az evés órája, Mulder egyszerűen elkezdett morogni. Ahogy gazdasszonya, Yvonne felnyitotta a konzervjét, a kutya egyre jobban felhergelte magát. A legrosszabb pedig csak ezután következett. Ahogy Yvonne a teli tálat le akarta tenni a földre, Mulder már ugrott is, beleharapva a kezébe. Ez volt a legklasszikusabb esete annak, amikor belemarnak az ételt adó kézbe. Mulder számára, aki alfának hitte magát, egyáltalán nem számított, hogy az "alárendeltje" eteti őt. Pedig minden gazda láthatta, akinek a kutyája hozott már valamilyen döglött állatot, hogy miképpen próbálják a kutyák ezzel a módszerrel megfordítani az etető és az etetett szerepkörét. Mulder szemében Yvonne egyszerűen rosszul viselkedett, amikor őelőtte merészelte megérinteni az eledelt.

Amikor Yvonne házába látogattam, elmagyaráztam, miképpen kell a gesztus-evés segítségével elragadni kutyájától a vezéri pozíciót. Mulder természetesen az X-akták sorozat főszereplője után kapta a nevét. Szerintem Yvonne sohasem félt annyira egyetlen epizódot nézve sem, mint amennyire kutyája haragjától tarthatott. Idegeit addigra már annyira megviselte a kutya, hogy szinte reszketett, amikor a konyhába lépett. Valahogy mégiscsak erőt tudott venni magán, előkészítette magának a ropit, majd a kutyatálba öntötte az ételt, végül egymás mellé készítette a kettőt egy magas polcon. Mulder egyszerűen megdermedt, amikor a nő kezdett el enni elsőként. Szerintem nem akart hinni a szemének. Mondtam Yvonne-nak, hogy jó sokáig játssza a szerepet, ezért ő vagy egy percig rágcsált is szépen, a kutya döbbent tekintetétől kísérve.

Csak miután a gazda befejezte az evési színjátékot, kaphatta meg Mulder az adagját. Yvonne annyira félt, hogy majdnem leejtette a tálat. Hogy megnyugtassam, én helyeztem a padlóra az eledelt, miközben egy szót sem szóltam a kutyához. Ezután távoztam, és hagytam, hadd egyen az állat. A gesztus-evés az egyik legerősebb jelzés, amit egy kutyának adhatunk. Talán soha nem sikerült még olyan tökéletes hatást gyakorolnom vele, mint Mulder esetében. Hogy az X-aktáknál maradjunk, az igazság odaát volt, és Yvonne egyszerűen nem tudta, hogyan találhatná meg. Két hét múlva a hölgy már teljesen nyugodtan készíthette össze a kutya eledelét, és úgy tudom, azóta sem akadt semmi problémája Mulderral.

 

Huszadik fejezet

Kutya van, utazás nincs -
cirkusz az autóban

Sok kutyát ismertem, melyeknek a kocsi hátsó ülése maga volt a megtestesült pokol. Emlékszem egy állatra, amely végigugatta a teljes négyórás utat Lincolnshire-ből Skóciáig, valamint egy másikra, amely szó szerint át akart törni menet közben az ablakon. Sok gazda nehezen tűri az ilyesmit, és néhány kilométeres útnál hosszabbra nem vállalkozik a halálra rémült kutyával.

Ha jobban belegondolunk, a kutyák ijedsége nem is olyan meglepő. Az autó sok tekintetben nem más, mint az otthon, a fészek kicsinyített mása. Amikor oda beszáll, a kutyát a falka vagy annak néhány tagja veszi körül. Körös-körül odakintről pedig csak úgy zúdul befelé a sok látnivaló, amit a kutya aligha érthet, ugyanakkor mind potenciális veszélyforrást jelenthet a falkára. Ilyesfajta szituációban az lenne a csoda, ha a kutyákon nem lenne úrrá a vakrémület. Szerencsére elmondhatom, hogy az autós káosznak nevezett problémával minden gazda meg tud birkózni. Két esettel fogom szemléltetni, hogy még a legsúlyosabbnak tűnő esetekben is milyen könnyű a kutyából vidám utazót faragnunk.

A Cleethorpe házaspár már mindent megpróbált, hogy kutyájukat, a labrador-border collie keverék Blackie-t meggátolják abban, hogy azonmód élő ágyúgolyóvá váljék, mihelyt az autóba ültetik. Felcsavarták a rádiót maximális hangerőre, ordítoztak az állattal, mindhiába. Minden utazás rémálommá vált, beleértve az egészen rövideket is, mint például a tengerpartra vivőt, ahol Blackie azután végre sétálhatott.

Amikor meglátogattam őket, az első fél óra a szokásos menetrend szerint zajlott. Amíg a módszerem lényegét magyaráztam nekik, közben persze a vezérségem jeleivel bombáztam a kutyát. Blackie egyre inkább átpártolt a gazdáitól hozzám. Amikor az emberek látják, hogy a kutyájuk így viselkedik velem, aggódni kezdenek. Attól félnek, hogy valamilyen furmánnyal elszeretem tőlük a kutyájukat, és az a továbbiakban csak nekem fog engedelmeskedni. Az igazság persze az, hogy a kutya egy olyan vezérnek hisz engem, aki végre majd vigyáz rá és az egész falkájára is. Ezt a folyamatot azután természetesen a gazdák is végigvihetik, most már a saját vezérségük érdekében. Könnyű belátni, hogy a módszert a legjobban úgy tudom bemutatni, ha először magamon demonstrálom a hatékonyságát. A gazda és a kutya közötti kötelék megmarad, csak ideiglenesen hozzám kerül a kutya fölötti hatalom.

Hamarosan úgy láttam, hogy elegendő haladást értem el Blackievel ahhoz, hogy tegyünk egy próbát az autóval. A házaspár a szokásos módon előre ült, én telepedtem az utasülésre, míg a kutya, megint csak a megszokott módon, a furgon hátuljában kapott helyet. Sok gazda, az én szememben felelőtlen módon, hagyja, hogy a kutyája szabadon mászkáljon keresztül-kasul az üléseken. Blackie gazdái ezzel szemben ráccsal választották el a rakteret az utastértől. Most még egy pórázt is rácsatoltam a kutya nyakörvére, amit a rácson átvezetve tudtam fogni. Ezzel a módszerrel bizonyos kontroll alatt tudtam tartani Blackie-t.

Amikor beindult a motor, a lehető legnyugodtabban és csendben ültem. Ahogy gurulni kezdtünk, egyik karommal átnyúltam a rácson, és kezemet Blackie vállára tettem. Amikor a kutya fel akart ugrani, finoman visszanyomtam, amire azonnal elernyedt, és fekve maradt.

Hat-nyolc kilométert tehettünk meg, gyakorlatilag céltalanul, keresztül a város legforgalmasabb részén. Azt szerettem volna, ha Blackie a lehető legtöbb zajjal, látvánnyal, tehát potenciális veszéllyel szembesül eközben. Az út alatt végig a vállán tartottam a kezem. Ha úgy éreztem, hogy kezd nyugtalankodni, gyengéden fokoztam a nyomást a hátán. Fontos megjegyezni, hogy van egy nagyon finom határ, amely a nyers erőszakot elválasztja a gyengéd biztatástól. A legtöbb ember szerencsére ösztönösen képes ráérezni erre. Ha mégsem sikerül, azzal a hasonlattal szoktam élni, hogy olyan ez, mint amikor a gyermekünket először visszük fogorvoshoz, ahol tartanunk kell őt a kezelés alatt. Kínos, ám szükségszerű beavatkozás előtt áll. Nekünk az a dolgunk, hogy a lehetőségekhez képest minél kevésbé szenvedjen a kezelés alatt. Mialatt hazafelé tartottunk az autóval, már nem kellett fognom Blackie-t. A kutya szépen üldögélt a kocsi hátuljában, nézve a tovasuhanó világot. Azóta sincs semmi probléma, ha utazásra kerül a sor.

Akárcsak az ember, a kutya is magában hordozza a korábbi kellemetlen tapasztalatok emlékét. Ha például valaki szenvedett már autóbalesetet, előfordul, hogy vonakodik újból autóba szállni. Hogy ez mennyire így van a kutyákkal is, arra rájöhettem, amikor egy igen kínos esethez hívtak segíteni. A kérdéses dobermann olyan rémes baleset áldozata volt, hogy még a helyi újságok is foglalkoztak a történettel. A kutyára sérülten és lelkileg is összetörve találtak rá egy útpadkán. Szinte hihetetlen, de kiderült, hogy az elvetemült gazdák szó szerint kidobhatták a száguldó kocsiból ezt a nyomorult állatot! A sérülések súlyossága miatt azonnal az állatkórház intenzív osztályára került. Eleinte nem sok esélyt adtak a felépülésére, azonban a kutya lassan, de mégiscsak meggyógyult, és végül egy Barnetby nevű faluban lakó házaspár vette magához. Ők fedezték fel, hogy a szerencsétlenség milyen mély nyomokat hagyott maga után a kutya emlékezetében.

A dobermannok nem tartoznak a reszkető virágszálak közé, ez a kutya mégis az őrjöngő pánik állapotába került, mihelyt megpillantott egy autót. Amikor a gazdái bekényszerítették a kocsijukba, a rettegő állat televizelte a jármű belsejét. Ebben a helyzetben sokan egyszerűen elaltatták volna a dobermannt, mert könnyű lett volna menthetetlennek ítélni az állapotát. Azonban ismét csak olyan gazdákról volt szó, akiket valóban érdekelt az állataik jóléte. Elszánták magukat, hogy minden lehetségest megpróbálnak, csak hogy segítsenek rajta.

Velük töltöttem egy napot, mialatt elmagyaráztam, hogy hosszú küzdelemre számíthatunk. Olyan kutyáról volt szó ugyanis, melynél igen mélyen gyökerező félelmet kell kigyomlálnunk, mielőtt képes lesz újból akár csak a közelébe menni bármilyen autónak. Szerencsére új ismerőseim kitűnő tanítványnak bizonyultak. Két hét alatt sikerült nekik végigmenni a köteléképítés szokásos formuláin, megszerezve ezzel a vezéri pozíciót. Ezek után arra kértem őket, hogy mindenfajta közös tevékenységet irányítsanak úgy, hogy lehetőleg az autó közelében legyenek közben a kutyával.

Egy egész hónapig tartó munka vette kezdetét. Az étellel megrakott kutyatálat úgy helyezték el, hogy onnét teljes rálátás nyíljon a kocsijukra. Ezzel az volt a célunk, hogy a kutyában kioltsuk a beidegződést, hogy egy autó látványa csakis valami rosszat jelenthet. Amikor ezzel megvoltunk, fokozatosan közelebb kellett jutni az autóhoz. Nagyon fontos volt, hogy mindeközben végig nyugodtak és csendesek maradjunk. A gazdák mindent megtettek, még azt is, hogy vacsorájukat a kocsifelhajtón, sámlin ülve költötték el, csak hogy lelket önthessenek a kutyájukba. Végül aztán fáradozásaiknak meglett a gyümölcse. Az áttörés akkor következett be, amikor sikerült rávenni a dobermannt, hogy az ebédjét az álló kocsi hátuljában fogyassza el. Ezt követően apportírozós játékokat játszottak vele úgy, hogy a tárgyat az autóból kellett visszahozni, illetve máskor ők ültek a kocsiban, és oda kellett vinnie a kutyának a tárgyat hozzájuk.

A javulási folyamat hihetetlenül lassú volt, ám ezek a gazdák elszánták magukat, hogy mindent végigcsinálnak. Elérkezett az idő, amikor a kutya már a járó motorú autóban is hajlandó volt enni. Amikor idáig jutottak, fel-alá kezdtek gurulni a kocsifelhajtón, miközben a kutya odabent táplálkozott. Mindazonáltal olyan mélyek voltak a lelki sérülések ennél az állatnál, hogy nyolc hétnek kellett eltelni, míg végül kihajthattak vele az utcára. Örömmel újságolhatom, hogy azóta viszont a család együtt autózgat, és a korábbi rémület elpárolgott a körükből. A dobermann ismét képes élvezni az autós kiruccanásokat.

 

Huszonegyedik fejezet

Lábrágcsálás és farokkergetés
- hogyan segítsünk az idegroncsokon?

Minden kutya más és más jellemmel bír. Akárcsak nálunk, embereknél, köztük is vannak bohókás és megfontolt, magukba forduló és nyílt karakterek. Ezért lehetséges, hogy egyes állatok olyannyira eltérő módon reagáljanak a stresszhelyzetekben, amikor úgy érzik, hogy övék az alfa-pozíció. Vannak, amelyek ilyenkor kifutnának a világból, de ismerek olyanokat is, melyek inkább maguk ellen fordulnak, mégpedig sokszor a legpusztítóbb módokon. A hosszú évek alatt láttam már olyan eseteket, amik túlmennek szinte minden képzelet határán.

Emlékszem olyan kutyára, amelyik a legkisebb zajra őrjöngeni kezdett. A telefon megcsörrenésekor pánikszerűen rohant fedezéket keresni. Voltak olyan ideges állatok is, amelyeknél már az is komoly haladásnak számított, ha ottlétem alatt egy méternél közelebb mertek jönni hozzám. Olyan kutya is van, amelyik kővé mered a rémülettől, ha megpillant egy embert egyenruhában. Sajnos vannak hihetetlenül alázatos kutyák is, amelyek a legkisebb mozdulatunkra is lelapulnak és összepisilik magukat. Meggyőződésem, hogy amíg csak problémás kutyákkal fogok foglalkozni, új és új kifejeződési formáira bukkanok majd ennek a szomorú tünetegyüttesnek. A dolog hátterében persze mindig ugyanaz húzódik, mégpedig az, hogy a kutyát maga alá gyűri a vezérségből fakadó képzelt felelősségtudat. Bizonyos esetekben ez kóros idegességhez, illetve megszállottságot sugalló viselkedéshez vezet.

Riby, a négyéves fekete labrador arról a kis Grimsby közeli faluról kapta a nevét, ahol lakott. A gazdái azért hívtak el, mert a kutya nagyon csúnyán összerágta a saját lábát. A baj alig észrevehető módon kezdődött, de aztán egyre jobban elhatalmasodott Ribyn. Amikor értesítettek, a dolog odáig fajult, hogy a labrador szinte folyamatosan harapdálta a lábait. Ez így nem mehetett tovább, mind a négy lába egy merő vérző seb volt. Ha továbbra is hagyják, a sebek egykettőre elfertőződnek, és a kutya elpusztul vérmérgezésben, vagy pedig el kell altatni. A gazdák érthetően kétségbe voltak esve. Már mindent megpróbáltak, még a nyugtatókat is. Amikor hozzájuk mentem, Ribyn egy "csinos" kutyagallér éktelenkedett, ami megakadályozta, hogy a lábaihoz férkőzhessen.

Persze Riby emellett a magát vezérnek képzelő kutya összes klasszikus tünetét is mutatta. Sok gazda sajnos azt hiszi, hogy a felugrálás, a pórázvonszolás és a látogatók körüli tombolás teljesen normális magatartás. Biztosíthatom önöket, hogy ez nem így van. Riby mindezeket produkálta, sőt még az is a szokásává vált, hogy reggel nem volt hajlandó felkelni a helyéről addig, amíg a gazdái ki nem édesgették onnan. Ez megint csak a vezérség tudatában leledző állatokra utaló tünet, ugyanakkor számomra jelzés is, hogy ideje munkába lépnem.

Ismét csak a szokásos köteléképítés volt az első, amire Riby szépen reagált is. Voltaképpen szelíd kutya volt, és könnyen megvált az alfa-pozíciótól, mihelyt módot adtunk rá. Másfél óra elteltével meg is kértem a gazdáit, hogy vegyék le róla a gallért. Mihelyt ezt megtették, Riby rávetette magát a lábaira. Tünetei teljesen megegyeztek az embernél is jelentkező öncsonkításos esetekkel. Feladatunk az volt, hogy megmutassuk a kutyának, vannak az életben jobb dolgok is - vagyis ha mást csinál, jutalmat kap érte.

Letérdeltem tehát, és jutalomfalat kíséretében odahívtam magamhoz. Amikor odajött, bal kezemmel letakartam a lábát, míg jobbommal az álla alá nyúltam, és elkezdtem cirógatni. Mindeközben egy szót sem szóltam. Azt szerettem volna, ha a szituáció minél megnyugtatóbbra sikerül. Néhány pillanatig tűrte is a kényeztetést, de aztán ismét elkezdett kapkodni a lába felé. Ekkor újból elvontam a figyelmét, méghozzá úgy, hogy lábhoz hívtam és megjutalmaztam. Ismét egy pozitív megerősítés. Így ment ez egy darabig. Amikor nekilátott volna a lábharapdálásnak, rögtön eltereltem valamivel a figyelmét. Körülbelül húsz percig tartott ez a folyamatos foglalkozás. Riby nagyon szépen fejlődött, úgyhogy megkockáztattam, hogy kimegyek a konyhába teázni a gazdáival. Ahogy odakint beszélgettünk, meg is feledkeztünk Ribyről egy pillanatra. Csak percek múlva vettük észre, hogy a kutya mély álomba merült a nappali padlóján. Végre felhagyott az állandó őrködés idegtépő feladatával, és hosszú idő óta először tudott nyugodtan pihenni.

Ez volt az első ennyire súlyos esetem, úgyhogy megkértem a gazdákat, hogy néhány napig még tudósítsanak a fejleményekről. Úgy emlékszem, a következő hetekben egyszer vagy kétszer hallottam felőlük. Minden alkalommal azt mesélték, hogy a sebei szépen gyógyulnak, és minden tekintetben normális kutya vált belőle. A drámai órákat követően, melyeket együtt töltöttem velük, a lábrágcsálás egyszer s mindenkorra abbamaradt.

A kutyapszichológia külön tudomány, ráadásul nem is akármilyen fontosságú. Nekem nem tisztem a kutyaelme működését elemezni ezeken az oldalakon. Annyit viszont bizton állíthatok, hogy a kutyák agya eléggé fejlett ahhoz, hogy megszállott magatartásformáknak adjon helyet, melyek nem sokban különböznek az emberi bolondériáktól. Évek sora alatt számtalan különleges és bizarr esettel volt dolgom. Egy Rusty nevű német juhász például órákon keresztül képes volt kergetni a saját farkát. A gazdái már nem tudták ezt mire vélni, ezért felhívtak engem. Amikor megérkeztem, egy viszonylag jól nevelt kutyát ismerhettem meg, amelyben csak nyomokban lehetett felfedezni a vezérségre utaló jeleket. Párszor felugrott rám, nyüszített kicsit, de ezeket sem zavaró mértékben.

Beletelt egy kis időbe, míg sikerült rájönnöm, mi is okozza a fent említett problémát. A szerencse azonban végre rám mosolygott. Amíg Rusty gazdáival beszélgettem, hároméves kislányuk elszenderedett. A német juhász nagyon kötődött a kisgyerekhez, most is szépen összegömbölyödött mellette. A kislány álma nem tartott sokáig. Amikor felébredt, akkor pattant ki a megoldás a fejemből. A kislány szinte automatikusan nyújtotta ki a kezét a kutya farka után. Megragadta a végét, és mint valami játékszert, elkezdte cibálni. Rusty szinte azonnal keringő dervissé változott. Felpattant a földről és már pörgött is, mint valami őrült tűzkerék.

A gazdák eddig még sohasem látták, hogy miként kezdődik a kutya tébolyodott viselkedése. Elmagyaráztam nekik, hogy a kislányuk húzgálni szokta a kutya farkát, és ez, helyesebben a farokhúzás elkerülése okozza nála az abnormális viselkedést. Már említettem a korábbi fejezetekben, hogy a nagyon kicsi gyerekeknek milyen nehéz megtanítani, hogy miképpen bánjanak egy kutyával. Ennél az esetnél is arra kértem a szülőket, hogy felügyelet nélkül ne hagyják magára a kutyát a kislánnyal. Azt is tanácsoltam, hogy olyan közös játékokat játsszanak velük, amelyek a kislány figyelmét elvonják a kutya farkáról. Az apportírozós játékok például nagyon jók ilyen célból, hiszen ezeknél a kutya fejére figyel oda az ember inkább. Tanácsaim nyomán Rusty hamarosan felhagyott a farokkergetéssel. Ehelyett, mint minden rendes kutya, játéktárgyak után szaladgált a parkban.

 

Huszonkettedik fejezet

A jojóeffektus - menhelyről jött kutyák

A kutyamenhely sokak szemében ideális helynek tűnhet arra, hogy új kutyánkat itt szerezzük be. Természetesen nagyon sok szempontból valóban felemelő érzés egy nehéz sorsú kutya felkarolása. Szívet melengető, ha arra gondolunk, hogy egy sokat szenvedett lénynek mi talán megadhatjuk azt a szeretetet és kényeztetést, amelyet addig nélkülözni kényszerült. Ha egy olyan kutyát veszünk magunkhoz, amely valamilyen magatartáshiba miatt került a menhelyre, a kutyabarát gazdát az a vágy is vezetheti, hogy majd helyes irányba tereli, formálja új kedvence viselkedését. A menhelyi kutyák legtöbbször egészen speciális problémakészlettel rendelkeznek. Tapasztalatom szerint a kutyák utcára lökésében vagy a menhelyre száműzésében éppen a viselkedési hibák számítanak fő oknak. Sajnos ezeknél az állatoknál a legjobb szándékú örökbefogadó gazda is sokszor teljesen tehetetlen. Ez hozza létre az általam jojóeffektusnak nevezett jelenséget: vannak olyan kutyák, amelyek életük java részét menhelyek, valamint újabb és újabb gazdák között ingázva töltik. Általában persze a végén kifogynak a szerencséből, és sokukra a kényszerű elpusztítás vár. Csak akkor van igazi esélyük a megkapaszkodásra, hogy állandó, szerető otthonra leljenek, ha a gazdák felkészülnek a problémák hathatós kezelésére.

Az első fontos megjegyeznivalóm, hogy gyakorlatilag sohasem a kutya tehet arról, hogy részévé válik ennek az ördögi körforgásnak. Az esetek kilencvenkilenc egész kilenc tized százalékában a kutya viselkedésproblémáit az emberi mulasztások okozzák: a nemtörődömség, a hozzá nem értés, és igen, mondjuk ki bátran, a kegyetlenség. Szinte mindegyik menhelyi kutya előéletében ki lehetne mutatni egy periódust, amikor ki volt téve az emberi gonoszságnak. Az erőszak persze erőszakot szül. Groteszk módon az emberek megtámadása miatt menhelyre került kutyák java része kizárólag önvédelemből támadt rá valakire. Sarokba szorították őket, úgyhogy már nem volt lehetőségük a menekülésre. Emberi viszonylatban az önvédelemre mindenkinek megvan a törvény adta joga. A kutyák viszont mindenképpen a rövidebbet húzzák, függetlenül attól, hogy ki volt a kezdeményező fél.

Legelőször akkor szembesültem a rossz bánásmódból eredő torzulásokkal egy kutya magatartásában, amikor én is magamhoz vettem egy menhelyi kutyát, Barmie-t. Ő az, aki annyi mindenre megtanított, amikor még csak fejlesztettem a módszeremet. A legfontosabb felismerés az volt nála, hogy az ilyen nehéz esetekben van a legnagyobb jelentősége a kutya és gazdája közötti bizalomnak. Barmie, feltehetően jórészt jogosan, erős ellenszenvvel, félelemmel viseltetett az emberek iránt. Mint oly sok menhelyi kutyának, neki is azt kellett elsőként elhinnie, hogy az emberi kéz nemcsak szenvedést, hanem élelmet és kényeztetést is adhat.

A megelőzés természetesen mindig könnyebb és hatásosabb, mint maga a gyógyítás. Televíziós szerepléseim során egyszer egy olyan gazdát kellett felkészítenem, aki egy különösen nehéz természetű menhelyi kutyát készült magához venni. Tarát egy barátom, Brian gyűjtötte be, aki különben menhelyet vezetett Leedsben. Ha nem lép közbe, Tarát egy nap múlva elaltatták volna. Hogy még szívszaggatóbb legyen a történet, a kutya előrehaladottan vemhes volt, így halála esetén a kölykei is elpusztultak volna. Briannél került sor az ellésre. Ezek után a barátom nekilátott, hogy jó gazdát találjon Tarának. Végül Hilary személyében akadt rá az ideális személyre. A hölgy igazi kutyabolond volt, és éppen egy új kedvencet keresett, akivel megoszthatja életét.

Mint oly sok menhelyi kutyánál, Taránál sem lehetett azonnal észrevenni, vajon miért is hagyták el a régi gazdái. A menhelyen teljesen illemtudóan viselkedett, jól nevelt kutyának tűnt. Azt szoktam mondani az embereknek, hogy soha ne aggasszák magukat különösebben egy kutya múltja miatt. Habár a múltbéli események a kutya minden lépését befolyásolhatják, a teljes történetet úgysem ismerhetjük meg. Ezért a leghelyesebb, ha ehelyett az állat jövőjére összpontosítunk.

Hilary persze mindent meg akart tenni a szegény páráért. Amikor a kutya érkezésére várt, mindenfelé ételt helyezett el a lakásban. Amikor elmagyaráztam neki, hogy ez nem lesz jó így, felszedte a tálakat. Úgy tapasztaltam, hogy mintegy két hét szükséges ahhoz, hogy komolyan elrontsunk egy kutyát. Ennyi idő alatt a kedves, jóravaló állatból már létre lehet hozni egy olyan teremtményt, amely mintha ellenséges viszonyban lenne az egész világgal. Tara esetében sajnos sokkal rövidebb idő is elég volt a katasztrófához.

Megérkezése után Tara eleinte csak lődörgött fel s alá. Hilary annyira odavolt érte, és olyan hűhót csapott körülötte, hogy meg kellett kérnem, hagyja már néha magára a kutyát. Kis idő elteltével Tara mégis magától odament a nőhöz, és a kezébe fektette a fejét. Ez volt az a pont, ahol az asszony nagy hibát követett el.

Hilary ösztönösen megcirógatta új társát. Igazság szerint már a kutya érkezése óta kínzó vágyat érzett aziránt, hogy babusgathassa Tarát. Mintha csak ez lett volna a jel, amire Tara várt. A kutya azonnal felugrott és megpördült. Teljesen megkergült, mondhatni hiperaktívvá vált. A nő mintha átbillentett volna egy kapcsolót az állat fejében. Akárcsak egy skizofrén beteg, Tara szinte két kutyát ötvözött magában. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy miért került az utcára. Normális lakásba kerülve rövidesen erőt vett rajta a hihetetlen izgágaság. A gazdák egymás után vallottak kudarcot a nevelésével, így vált igazi nomáddá, aki sehol sem bírt gyökeret ereszteni.

Hilary azonban meg akarta törni a bűvös körforgást, és szeretett volna leásni a probléma gyökeréhez. Felvázoltam neki a módszerem lényegét. Ahogy néztük a házban szinte röpködő Tarát, elmagyaráztam, hogy ennél a kutyánál, tekintettel hányatott múltjára, sokkal mélyebben fészkelte be magát a baj a szokásosnál. Korábban már említettem, hogy a kutyákat mennyire tönkreteheti a vezérség rájuk nehezedő súlya. A menhelyről jött kutyán még nagyobb a teher, hiszen nála a tét is magasabb. Gondoljunk csak bele egy pillanatig! Van egy kutya, amely kétségbeesetten vágyakozik falka után. Amikor végre otthonra lel, a helyzet úgy hozza, hogy hamarosan ő lesz a falkavezér. Ámde nem tud megbirkózni a feladattal, erre pedig úgy reagál, hogy ha lehet, még nagyobb igyekezettel próbál kedvében járni a gazdájának. A gazda azonban idegesen, durván reagál, mire a kutya viselkedése egyre szertelenebbé válik. Nagyon sok ilyen menhelyi kutyát láttam már, mind felugráltak az emberekre, rángatták a pórázt, állandóan ugattak, haraptak, és egyre izgágábbak lettek. Mindezt pedig azért tették, mert úgy gondolták, a rájuk bízott "falka" igazából ezt igényli tőlük. Több szempontból is ördögi ez a kör. A gazda reakciója csak arra jó, hogy a kutyát még jobban őrületbe kergesse. Amikor azután a szegény állatot végül visszatoloncolják a menhelyre, priusza újabb bekezdésekkel gyarapodik, mint notórius problémakutyáé. A jojóeffektus egyre csak dolgozik...

Hilarynek is azzal érveltem, hogy sokkal jobb lenne a bajok forrását kezelni, mint a tüneteket. Tarának meg kellett tanulnia, hogy egy lakásban abszolút rossz az, ahogy eddig viselkedett. Hilarynek merőben új szabályokat kellett bevezetnie. Mint mindig, most is a jó öreg, határozott vezéri stílus elsajátítását szorgalmaztam. Hilarynek csendben, nyugodtan kellett állnia Tara minden erőszakoskodását. Minden jel arra utalt számomra, hogy a kutya egész addigi életében pont az ellenkező reakciókat kapta viselkedésére. Ha Hilary elszántsága gyengülni látszott, mindig elég volt figyelmeztetnem arra, hogy milyen sors vár Tarára, ha most kudarcot vallunk.

És Tara hamarosan higgadni kezdett. Persze egy ideig még megpróbált beerőszakolni minket az ő rendszerébe. Megkísérelt szemkontaktus felvenni Hilaryvel, ám a nő ellenállt. Kicsit később a kutya lefeküdt a padlóra. Amikor már teljesen elernyedt, szóltam Hilarynek, hogy várjon még öt percet. Amikor ez is eltelt, Hilary odahívta magához Tarát egy kis jutalomfalattal. A kutya nem vette el azonnal, hanem újra kezdte a szökdécselést. Ekkor Hilarynek ismét vissza kellett húzódnia, keresztülnézve a kutyán. Csak amikor Tara már tökéletesen az elvárt módon viselkedett, akkor kaphatta meg a jutalmat. Ezzel kezdődött a tanítás, amikor megmutattuk Tarának, hogyan is kell viselkedni a lakásban. Fél óra múlva egy teljesen megváltozott kutya volt előttünk. Hilary és Tara azóta is fantasztikus párost alkotnak. Sikerült megszakítani a kört, és a jojóeffektus elenyészett.

 

Huszonharmadik fejezet

A játékszer nem trófea - a játék hatalma

Nem szeretném, ha azt hinné bárki, hogy a módszerem alapját képező ötletek egy az egyben az én találmányaim, és soha senki nem dolgozott még hasonló elvek alapján. Ahogy a könyv elején említettem, sokat merítettem a viselkedéskutatás irodalmából. Mindig örömmel tölt el, ha valahol máshol látok felbukkanni az én módszeremre vagy annak részleteire hasonlító elméleteket. Meglepetésem nem is lehetett volna nagyobb annál, mint amikor 1998 tavaszán a londoni rendőrség kutyakiképző központjában jártam, a Kentben levő Bromleyban. Itt azt tapasztaltam, hogy módszerem egyik eleme az ő kiképzési programjukban is szerepel.

Egy idősebb kiképző, bizonyos Eric munkáját szemlélhettem meg, aki egy csoport német juhásszal éppen azt gyakorolta, hogy a kutyák miképpen ugraszthatnak ki különféle búvóhelyeken rejtőző bűnözőket. A rendőrök igazán figyelemreméltó dolgokat tanítottak a kutyáknak. Az állatoknak például nem volt szabad két méternél közelebb menni a célponthoz. Eric elmagyarázta, hogy ennek életbevágó fontossága van. Ha a kutya közelebb merészkedik, kiteszi magát ellenfele rúgásainak, vagy ami még rosszabb, esetleg egy késszúrásnak.

Ebben a feszült, felfokozott kiképzési szituációban Eric hirtelen valami olyat tett, ami hirtelen mindentudó mosolyt csalt az ajkamra. A feladat az volt éppen, hogy a kutyát olyan őrjöngő, dühödt ugatásra tudják rávenni, ami egyből megadásra készteti az ellenfelet. Hát az biztos, hogy az első kutya gyorsan sarokba szorított minket, olyan elementáris erővel és vérszomjas indulattal kezdett ugatni. Az állat teljesítményével elégedett kiképző ekkor benyúlt a gallérja alá (a kutyákat úgy képezték ki, hogy minden ennél alacsonyabbra irányuló mozdulatra támadjanak). Eric nem holmi veszedelmes fegyvert rántott elő, hanem egy viharvert, alaposan összerágott gumilabdát. Amikor a labdát odadobta a kutyának, az emberevő fenevad egyből bohókásan játszadozó kutyussá változott. A kiképző persze már a tréning első napjaiban megtanította a kutyát, hogy így reagáljon a labdára. Azóta is a labda volt az a jutalom, amely egyedüli és legerősebb jelzésként szolgált a kutya számára, hogy valamit jól csinált. Magam is tapasztalhattam, hogy a játéknál sokszor nincs jobb jutalom.

A játék talán a legmegfelelőbb szituáció, ahol egyesíthetjük a tanulást és a szórakozást - és talán nincs is ennél nagyobb öröm. És mivel a játék ennyire központi jelentőséggel és szereppel bír a kutya-ember kapcsolatokban, nagyon lényeges, hogy jól is használjuk ezt a nagyszerű eszközt. Nem is hiszik el talán, milyen nagy bajt okozhat, ha rosszul játszunk a kutyával. Szerintem minden kutyatartó ismeri azt a szituációt, amikor fáradtan lezöttyen a kedvenc foteljébe egy kimerítő munkanap után, és ebben a pillanatban felbukkan a kutyája panaszos, vádló kifejezéssel a pofáján - és, mondjuk, egy labdával a szájában. A kutya játszani akar, és most szeretne játszani. Bár nehéz észrevenni, ez a helyzet problémák sokaságának a lehetőségét hordozza magában.

A labda eldobását és a kutya által történő visszahozását két szemszögből is nézhetjük. Számunkra a labda nem egyéb holmi játékszernél, ám a kutya sokkal drágalátosabbnak tartja a kedvenc tárgyát. Számára ezek különleges trófeák, vagy ha úgy tetszik, kitüntetések, melyeket meg lehet nyerni (de el is lehet veszíteni) a falka körében. A kölykök, például az alomtestvérek, szinte folyamatosan birkóznak valamilyen tárgy birtoklásáért. A győztes azután úgy páváskodik diadala tárgyával, mintha legalábbis a világbajnoki kupát hordozná körbe.

A jelenség természetesen most is a farkasfalka életében gyökerezik. A természetben a csapat életben maradása nagyrészt a vezér döntéseinek milyenségén múlik. Ennek megfelelően az alfa-pár időről időre be kell hogy bizonyítsa rátermettségét a vezérségre. A kutyák is szinte folyamatosan próbálgatják a gazdáik vezetői értékeit, és a játék ideje kiváló lehetőséget szolgáltat erre. Ha a kutyának megengedjük, hogy azt higgye, ő uralja a gazda által eldobott tárgyakat ("trófeákat"), akkor az állat rögtön következtetéseket von majd le a rangsorban elfoglalt helyéről is. Elengedhetetlen, hogy a gazda játék közben is vezér tudjon maradni.

A bajok akkor kezdődnek, amikor a gazda visszautasítja a játékot. Mint egy gyerek, aki hisztizni kezd, amikor nem kap meg valamit, a kutya is felháborodhat a gazda "rossz viselkedése" láttán. Tudok olyan esetről, ahol a kutya rászokott arra, hogy éjnek idején rendezzen cirkuszt amiatt, mert nem akart senki játszani vele. Ha a dolgok elfajulnak, a kutya akár rombolni vagy támadni is kezdhet.

Van néhány egyszerű, alapvető szabályom játék idejére. Az első és legfontosabb, hogy mi szabjuk meg a közös játék idejét és módját. Nem helyeslem, hogy sokan szanaszét hagyják a lakásban a kutya minden játékszerét. Tökéletesen elegendő, ha egy-két kedvenc játékot hagyunk neki elérhető helyen. Így a kutya, amikor csak akar, játszhat ezekkel, sőt választhat is. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy azokat a játékszereket, melyekkel a gazda és a kutya közösen játszanak, tegyük el a kutya elől. Ezáltal a játék kezdeményezését már a kezdetektől fogva magunknak tartjuk fenn. Csakis a gazda joga eldönteni, hogy mikor jöhet a játék, és melyik tárgy lesz elővéve hozzá. Azt már, hogy miféle játékszereket részesít előnyben, teljesen a gazdára bízom. Helyesebben, azért van egy alapszabály: a játékszerek nem lehetnek veszedelmesek. Ügyeljünk rá, hogy a kutya méretének megfelelő legyen a tárgy, valamint hogy a kutya nehogy megfulladhasson egy alkalmatlan játék lenyelésétől vagy szétrágott darabkáitól.

A játék stílusára vonatkozólag nem kedvelem, ha a gazdák huzigálós-ráncigálós játékokat játszanak a kutyával. Erre két magyarázatom van. Először is, ilyen szituációban a kutya diktálhatja a feltételeket a játék alakulására. Másodszor, és ez a komolyabb kifogás, előfordulhat, hogy "rongyozás" közben a kutya ráébred, hogy ő az erősebb. Ha pedig erősebb a vezérnél, megkérdőjelezhetővé válik az ember alfaként betöltött pozíciója is.

Gyakran használom magam is a játékos helyzeteket arra, hogy gyakoroljam és csiszoljam a saját kutyáim tudását. Az olyasfajta feladatok, mint a behívás és a lábhoz jövés, rendszeres emlékeztetőt kívánnak. A behívás gyakorlására például nagyszerűen alkalmas, ha apportírozás közben eltávolodunk az éppen a tárgyért futó kutyától, majd így hívjuk magunkhoz. A kutya természetesen a játék folytatását szeretné, és tudja, hogy erre csak úgy van módja, ha a labda a kezembe jut. Ezért azután ilyenkor oda is jön mindig hozzám szépen.

Nagyon sok esetem volt ebben a témában. Talán mind közül egy bájos westie, Benji története a legérdekesebb. Neki egy nagyon különös problémája volt. Gazdája, Mavis azért hívott fel, mert a kutya szokatlanul viselkedett, amikor egy új sípolós labdát kapott. Benji nagyon szeretett játszani, különösképpen a sipító-visító labdákkal. A kérdéses új játékszer megpillantásakor viszont valami egészen furát csinált. Amikor ellátogattam Mavishez, magam is láthattam, mi történik. Benji lelapult, a földre fektette a fejét, és szó szerint remegett.

Nem tartott sokáig, és rájöttem, mi okozta a kutya reakcióját. Az idáig Benji mindig perceken belül "kivégezte" az új sípolós labdákat. Ez viszont most egy nagyobb példány volt, és a kis westie nem tudta belemélyeszteni a fogait, így a labda ép maradt. A terrierek kiváló patkányfogók hírében állnak. Úgy okoskodtam, hogy Benji labdaelnémító igyekezete is valahol ebből fakad. Ezúttal azonban nem bírt a nagy labdával, avagy a "Patkánykirállyal", és ez rémületet keltett benne a labdával szemben.

Letérdeltem hát Benji mellé, és miután meggyőződtem róla, hogy látja, amit teszek, egy csavarhúzóval beleszúrtam a labdába. Figyelmesen nézte, ahogyan kinyomom a levegőt a labdából, és a sípoló hang elhallgat a végén. Abban a pillanatban, hogy elhalt a sivítás, Benji rávetette magát a labdára, nekinyomta a földnek, majd elkezdett a levegőbe ugrálni vele. Fülei felmeredtek, egész testében remegett, ám most az izgatottságtól. "Halálos ellenfele" nem volt többé. Amikor újból odadobtam neki a labdát, diadalittasan szaladt vele körbe. Úgy tudom, hónapokon keresztül ez maradt a kedvenc játéka.

 

Huszonnegyedik fejezet

"Hogy vót, hölgyem?"

Amióta megalkottam ezt a módszernek nevezett ötletegyüttest, egyre biztosabban hiszem, hogy igazam volt, és hogy ember és kutya között különleges kapcsolat létezik. Amikor egy újságban vagy tudományos folyóiratban olyan eredményekkel találkozom, melyek alátámasztják az elméletemet, még inkább hiszek abban, hogy az általam a kutya irányában alkalmazott "nyelv" valahogy összeköt bennünket az ősi, elfeledett múlttal.

Minél több kutyafajtával és problématípussal volt dolgom, annál egységesebbé és kidolgozottabbá vált az elméletem és a módszerem is. Ahogyan maga a kutya-ember kapcsolat, a nevelési eljárások is folyamatosan változnak, egyfajta evolúció alatt áll mindkettő. Az emberek gyakran szakértőnek hívnak, én erre azt mondom: a kutya az igazi szakértő, én csak egy olyan illető vagyok, aki ért a nyelvükön, meghallgatja, amit mondanak, majd megosztom azt a többiekkel is.

Remélem, eddigi munkámmal máris sokaknak tudtam segíteni abban, hogy igazán kellemes életet éljenek a kutyáikkal. Természetesen olyan esetek is előfordultak, amikor a legjobb akarattal sem sikerült megoldanom az elém kerülő problémát. Végső soron mindig a gazda az, akinek a módszeremet alkalmaznia kell - ez nem egy gyorstapasz, amit egyszer kell felrakni, hanem sokkal inkább életforma, kutya és gazda közös életvitele. Voltak, szerencsére nagyon kevesen, akik nem tudták megragadni a módszer lényegét, és persze a kutyáik látták ennek is kárát.

Az esetek túlnyomó többségében sikerült segítenem. Ahogy a módszernek híre ment, és kezdtek elismerni, egyre megrázóbb, szívbemarkolóbb esetekkel találtam magam szemközt. Nemegy-szer olyan kutyákhoz hívtak el, amelyek közvetlenül az elpusztítás előtt álltak. Ezek egyike volt Dylan, az akita.

Dylan gazdája egy Helen nevű üzletasszony volt. A hölgy mindig magával vitte a kutyát az üzleti útjaira, amikor széltében-hosszában járta az országot. Dylan egyszerre volt társ és testőr. Tekintve, hogy az akiták félelmetesen erős és vad kutyák, Dylan könnyűszerrel bevált mint elrettentő kíséret. Sajnos azonban védelmező ösztönei túl erősnek bizonyultak.

Egy nap Helen épp bevásárolni volt a közeli szupermarketben. Ahogy indulni készült az autóval, egyszer csak odalépett hozzájuk egy ismerőse. Kinyílt a kocsiajtó. Ahogy az ismerős nő kinyújtotta a kezét Helen felé, Dylan már ugrott is. Olyan csúnyán megharapta a szerencsétlen nőt, hogy kórházba kellett vinni, és össze kellett varrni a•sebet a karján. Az esethez kihívták a rendőröket is, és Helen és Dylan ellen eljárást indítottak a veszélyes kutya tartására vonatkozó törvény alapján. Dylan élete vagy halála ezek után a bíró döntésétől függött csupán.

Helen az ügyvédjén keresztül megkeresett engem. Két okból kérte a segítségemet. Először is, természetesen, szerette volna megmenteni a kutyáját. Másodszor, és ez az, ami külön figyelmet érdemel, ki akarta deríteni, mi okozta a szerencsétlenséget. Persze a két dolog összefüggésben volt egymással, hiszen ha sikerülne kideríteni és orvosolni a kutya viselkedési problémáját, a bíróság sokkal elnézőbben tekintene a bűnösre.

Teljesen elfogadhatónak tartottam, hogy nem érti a történteket. "Igazán nem tudom, miért tette ezt - ismételgette folyton -, hiszen Dylan annyira imádnivaló." Mint annyi más gazda, Helen sem vette észre azokat az intő jeleket, melyeket pedig Dylan annak rendje és módja szerint mutatott. Amikor megkérdeztem, vajon 1. szokta-e kísérgetni őt Dylan fel s alá a házban; 2. ideges lesz-e az állat, ha vendég jön a házhoz; és 3. meg szokta-e őt védeni Dylan - mindhárom kérdésre igenlő választ kaptam.

Megmondtam Helennek, hogy teljes mértékben hűen és szorgalmasan kell végeznie az általam javasolt gyakorlatokat. Volt már egy szomorú esetem egy akitával, melynek a gazdája nem tartotta be az utasításaimat. Nem alkalmazta következetesen a szükséges jelzéseket, és a kutya nem is fejlődött semmit. Habár ott nem került bíróság elé az ügy, amikor a kutya ismét megharapott valakit, el kellett altatni szegényt. A gazda pedig, milyen érdekes, vigasztalhatatlan volt...

Helennek mintegy két hónapja volt a bírósági döntésig. A határidő lejártakor részletes szakvéleményt kellett benyújtanom a hatóságnak. A kutya sorsa azon múlott, hogy sikerül-e megváltoztatnunk a magatartását két hónap leforgása alatt.

Dylan vitathatatlanul vezéralkat volt. Ahogy szoktam, elővettem a "szívélyes köteléképítés" lépéseit, hogy letaszítsam őt a trónjáról. Az ő esetében különösen a veszélyes szituációk észlelésére kellett koncentrálnunk, hiszen ilyen helyzetben történt a tragikus támadás is. Ha megtanítom neki, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetben, van remény a megmentésére.

Nem volt nehéz rájönni, miért védelmezte Dylan ilyen erősen a gazdáját. A házukban a kutya szinte elválaszthatatlan volt a nőtől. Helen korlátozás nélkül engedte az akitát tombolni az ajtónál, vonszolni a pórázt, és akkor simogatta a kutyát, amikor az kikövetelte. Amikor Helen nekilátott a köteléképítésnek, Dylan más szemmel kezdett nézni rá. Mostantól a nő volt a vezér, aki a döntéseket hozza, és aki megvédi a falkát. Dylan állandó őrködésének vége szakadt.

A bírósági tárgyalás előtt úgy egy héttel megírtam a jelentést. Ebben beszámoltam arról, hogy véleményem szerint Dylan többé nem jelent fenyegetést az emberekre. Elmondtam a levélben a bírónak, hogy a kutya gazdája most már tudja, hogy korábban rossz jelzéseket adott az állatnak, ezért történt a szerencsétlenség. Most viszont már képessé vált helyesen kommunikálni az állattal, így a jövőben nem történhet szerencsétlenség. Természetesen a bírónak jogában állt figyelmen kívül hagyni a véleményemet, ám úgy gondoltam, Dylan magatartási problémáját sikerült megszüntetnünk.

Mindig szeretném megóvni a rám bízott kutyákat, azt hiszem, néha még túl erősek is az érzelmi szálak, melyek kialakulnak közöttem és alkalmi védenceim között. Be kell vallanom, mégis valahogy elaludtam a sorsdöntő órát, így lemaradtam a tárgyalásról. A telefonra ébredtem, Helen hívott a bíróságról. A könnyeivel küszködött, és csak két szót tudott kimondani, mielőtt sírva fakadt volna: "Dylan szabad!", mondta.

A bíró tíz perc alatt letárgyalta az esetet, Dylant felügyelet mellett visszahelyezve a gazdájához. Ha a kutyára nem érkezik több panasz, továbbra is a gazdájával élhet. Azóta öt hasonló, komoly ügyem volt, és örömmel mondhatom, mindegyiknél sikerült megmentenünk a kutya életét.

Sokan és sokszor bélyegeztek már naiv teremtésnek, aki csak a jót veszi észre mindenben, és a rosszat úgy kezeli, mint kiváló alkalmat a tanulásra. Nem tiltakozom ez ellen, inkább mondom a félig töltött poharat félig telinek, mint félig üresnek. Ezek után kissé ironikus, hogy amikor 1998-ban meglehetősen komoly körülmények között bizonyított a módszerem, én voltam az utolsó, aki észrevette ebben az esetben a jót.

Egy forró nyári estén elvittem a kutyáimat a kedvenc helyünkre, egy gyönyörű lincolnshire-i tájra. Beugrasztottam őket a kocsiba, így mentünk egy gyalogútig, amely egy bájos kis patak mentén húzódott. Amint ott sétáltunk, épp azon elmélkedtem, milyen csodálatos is az idő. A nap már a nyugati horizonthoz ért, a madarak daloltak, és gyengéd szellő paskolta az arcomat. A kutyák sem panaszkodhattak: vidáman nyargalásztak körülöttem, időnként belevetve magukat a vízbe is. Az élet minden szempontból szépnek és tökéletesnek tűnt.

A séta azonban hirtelen rémálommá változott. A kutyák, mint ilyenkor mindig, főképpen előttem haladtak, ezzel nem is volt semmi baj, hiszen tudtam, bármikor visszahívhatom őket. Az ösvény kissé jobbra kanyarodott, így egy pillanatra szem elől tévesztettem őket. Ekkor hirtelen vonítás verte fel a csöndet. Futásnak eredtem a hang irányába, és majdnem legázoltam az egyik spánielt, Mollyt, aki pont előttem forgolódott és csattogtatta a fogát veszettül. Előrepillantva észrevettem a többi kutyát is, ők is mániákusan ugattakés ugrándoztak. Egy pillanat alatt átláttam, mi történhetett. Közvetlenül előttünk méhkaptárak sorakoztak. Szegény kutyákat egyik méhraj a másik után rohamozta!

A következő pár pillanatban mintha minden lassított felvételen játszódott volna le. Ahogy megpróbáltam összeszedni magam, a méhek engem is megtámadtak. Életem egyik legrémesebb pillanata volt. Nem is tudom szavakba önteni a félelmet, amit akkor éreztem. Arcom előtt a kavargó méhekkel képtelen voltam bármit is látni. Fülemben a méhek dühödt zúgásával is hallhattam, amint a kutyáim sikoltoznak és agonizálnak valahol előttem.

Ösztönösen sarkon fordultam és a lehető leggyorsabban visszavonulásba kezdtem a mintegy hatszáz méterre álló autónk felé. Gyötrelmesen lassan haladhattam csak. Karjaimmal megpróbáltam elhessegetni a méheket, szinte teljesen hasztalan. Ekkor az addig a nyakamban lógó vékonyka pórázokkal kezdtem el csapkodni a levegőbe. A méhcsípésekkel, melyek pedig tucatjával érték kezemet, nyakamat és arcomat, igazság szerint nem is törődtem. Erőimet a haladásra összpontosítottam, ha elestem, talpra kecmeregtem. Soha még ilyen hosszúnak nem tűnt az a hatszáz méter!

Végül aztán mégiscsak odaértem az autóhoz. A kezem olyan szörnyen reszketett, hogy egy örökkévalóságnak tűnt, míg a kulcsot a helyére tudtam illeszteni. Először kinyitottam a hátsó ajtót, és beeresztettem a kutyákat. Ezek után bevetettem magam a vezetőülésre, beindítottam a motort, és kinyitottam az összes létező ablakot, hogy a méhek kirepülhessenek. Úgy tűnt, hogy egy kutya sem hiányzik. Ekkor gázt adtam, és a lehető leggyorsabban kilőttünk. Legnagyobb döbbenetemre a méhek még vagy egy kilométeren keresztül üldöztek minket a keskeny, kanyargós csapáson. Végre aztán kiértünk az országútra, és megszabadultunk tőlük.

A hazaútból kevésre emlékszem csak. Amikor a házamhoz értünk, behívtam a kutyákat, és nekiláttam a sérülések számbavételének. Barmie úszta meg a legkönnyebben, talán mert ő a legalacsonyabb. A két spániel, Molly és Spike Milligan már kaptak pár szúrást, de amennyire láttam, nem túl sokat. Hosszú, lelógó füleik megvédték a pofájukat, bár az ajkuk azért csúnyán feldagadt. Sajnos épp a legnagyobb, legerősebb kutyáim, a német juhászok jártak a legrosszabbul.

Chaser, Sadie akkor hat hónapos kölyke nyújtotta a legszomorúbb látványt. A jobb szemét nem is lehetett látni, úgy bedagadt. A duzzadt szemhéj tűzpirosra színeződött. Amikor a kiérkező állatorvos megnézte, azt mondta, vigyem azonnal a kórházba. A többi kutya is elég rondán festett, de ők nem voltak annyira súlyos állapotban, hogy ne tudjam őket otthon hagyni, míg Chaserrel kórházba megyünk.

Ott az egyik ismerős állatorvos, Simon fogadott minket. Amikor megpillantotta Chasert, rögtön adott neki egy antihisztamin-injekciót, majd átnézte a bőrét, további fullánkok után kutatva. Amikor végzett a kezeléssel, hosszú idő óta először lazíthattam egy kicsit. Azt hiszem, csak ekkor, amikor az idegességem kezdett enyhülni, kezdtem érezni fejemben a lüktető fájdalmat, és kezdtem kiszedegetni a fullánkokat a testemből. Feltehetően ijesztő látványt nyújtottam. Elöntött az önsajnálat, ma is úgy gondolom, hogy eddig ez volt életem legrémesebb élménye. A kutyáim látványa, amint a kínok kínját élik, olyan emlék, amit semmiképpen sem kívánok senkinek, legkevésbé pedig még egyszer magamnak. Aztán Simon elkezdett érdeklődni az eseményekről, és én csak akkor döbbentem rá, milyen jelentős dolgok is történtek velünk.

Simon jól ismert engem és a kutyáimat is. Elmondtam neki mindent, és ő szörnyülködött. Megkérdezte, hogy mennyi időbe telt, míg összeszedtem, megtaláltam minden kutyámat. "Biztos világgá mentek", tette hozzá segítőkészen. Csak ekkor ébredtem rá, hogy mindeme káosz, minden rettentő fájdalom közepette a kutyáim végig mellettem maradtak. A menekülés közben egyszerűen nem is tudtam velük foglalkozni, minden magától történt. Valahogy teljesen természetesnek tűnt, amikor kinyitottam a kocsiajtót, hogy ott vannak és be is szállnak.

A kórházból hazafelé tartva döbbentem csak rá igazán a történtek jelentőségére. Hiába voltak nálam sokkal jobb futók, hiába mehettek volna, amerre csak akarnak, és hiába csípték őket a méhek folyamatosan, a kutyáim végig mellettem maradtak. Bíztak bennem, hogy majd én kimentem őket ebből a veszedelmes helyzetből. Olyan élő bizonyítéka volt ez a módszerem hatékonyságának, amelyet a lehető legszigorúbb körülmények között kaptam. Azon az estén ott ültem a padlón, és a szokásosnál is többet dédelgettem a kutyáimat. Ott ültem és nevettem közöttük, miközben könnyek gördültek végig az arcomon.

A módszeremből fakadó legnagyszerűbb élményem az, ahogyan ez a munka lassan teljesen új irányba terelte az életemet. Így például1998 őszén felkértek a helyi humberside-i BBC-stúdióból, hogy legyek a riporterük. Négyéves szerződést írtak alá velem, mely szerint rendszeres időközönként részt veszek egy élő, telefonos műsorban, ahová az emberek a kutyájukkal kapcsolatos problémáikkal fordulhatnak. Úgy látszik, a szerkesztő elégedett lehetett velem, mert idővel még több feladatot bízott rám. Az első egy napi összefoglaló volt a Cruft's kiállításról, ami szintén jól sikerült, úgyhogy megbízást kaptam a folytatásra is. Meg kell hogy mondjam, még a szavam is elakadt, amikor később felkértek, készítsek egy hosszú interjút magával Monry Robertsszel.

Nagy sikerű könyvének, Az igazi suttogónak köszönhetően Monryból mostanra igazi világhíresség lett. A kiváló Robert Redfordfilm, melynek címe szintén A suttogó, tovább növelte az állatokkal folytatott újszerű, emberséges kommunikációs módszerek elismertségét. Amikor Monty Roberts ismét Angliába jött, hogy Market Rasen városában tartson egy bemutatót, beleegyezett, hogy interjút ad a mi rádiónknak is.

Amióta először találkoztunk, körülbelül húsz lóval láttam Montyt dolgozni. Minden újabb alkalommal csak fokozódott bennem az iránta érzett csodálat. Ugyanakkor erősödött az a meggyőződésem is, hogy az ember képes az állatokkal kommunikálni. Mivel korántsem vagyok vérbeli újságíró, míg egyik felemet kellemes izgatottság töltötte el, hogy újból láthatom Montyt munka közben, másik felem rettegett az interjú elkészítésétől. Így aztán öröm és szorongás vegyes érzésével utaztam le Market Rasenbe. A helyszínen beszéltem Monty hivatalos angliai munkatársával, Kelly Marksszal. Szó szerint megrázott a hír, amikor Kelly, aki valaha zsoké volt, mára pedig Monry egyik legtehetségesebb neveltje és követője, azzal fogadott, hogy már hallott a munkásságomról. Döbbenetem csak tovább fokozódott, amikor később Kelly egyszerűen odakiáltott Montynak, hogy "Hé, ez itt Jan Fennell!" Monty pontosan ugyanaz a zseniális, utánozhatatlan cowboy volt, mint amilyennek először láttam őt. Arcán meleg mosollyal jött oda hozzám. "Úgy hallottam, sikerült a módszeremet kutyákon is alkalmaznia - kezdte, majd így folytatta: - Hát hogy is vót ez, hölgyem?" Erre így feleltem: "Hallgattam őket, és suttogtam hozzájuk." Erre ő elnevette magát.

Még beszélgettünk egy kicsit, mielőtt sor került volna a rádióriportra. Monty megtisztelt azzal, hogy megkért, maradjak ott vele, amíg kiválasztja az aznapi bemutatóhoz szánt lovakat. Mindez nagyon is beleillett a riportba, úgyhogy örömmel fogadtam el a meghívást. A délután vége felé Monry megkérdezte, volna-e kedvem elmenni az esti bemutatóra. Amikor igennel feleltem, búcsúzóul még hozzátette, hogy talán majd csinálunk valamit közösen is. Így váltunk el.

Az igazat megvallva nem is nagyon foglalkoztam az utolsó megjegyzésével. El voltam foglalva azzal, hogy ellenőrizzem a felvételeket, hogy időben hazaérjek, ellássam a kutyáimat, átöltözzem, és siessek vissza a bemutatóra. Csak amikor visszaértem Market Rasenbe, és megpillantottam Kellyt, kezdett derengeni, hogy valami készül itt nekem. A nézőtér zsúfolásig telt. Monty annyira népszerű volt, hogy az ezer jegyet már hetekkel azelőtt elkapkodták. Kelly megkért, hogy menjek be vele az arénába, közvetlenül Monty karámja mellé. Be kell vallanom, habár igyekeztem magabiztosan viselkedni, ugyanakkor megpróbáltam a legkevésbé feltűnő helyre húzódni.

Monty a szokásos lenyűgöző formáját hozta. Kétszer félórás műsort mutatott be. Az első részben egy még betöretlen, fiatal lovat nyergelt fel, a másodikban pedig egy vad, rúgós lovat szelídített meg. Amikor ez a felvonás kezdődött, jöttem csak rá, mit eszelt ki számomra Monty és Kelly. Ahogy Monty visszatért, Kelly behívott engem is a porondra. Egy pillanatig tétováztam, de Monry rám mosolygott, és szinte bevezetett a körbe, mintha én is egy vonakodó musztáng lennék, akit kezelésbe kell vennie. Mire észbe kaptam, Kelly már be is mutatott a nézőseregnek.

Rövid beszédet tartott, melyben elmagyarázta, hogy Monry módszere másokat is megihletett. Amióta Monty közzétette módszere lényegét, újból és újból meglepetéssel tapasztalja, milyen szép eredményeket érnek el a követői. Kelly elmondta, hogy mindezek közül azon lepődtek meg a legjobban Montyval, hogy a módszert sikerült kutyákra is átültetni, mégpedig egy angol asszonynak. Ebben a pillanatban én természetesen már vérvörös arccal álltam ott mellettük. Mielőtt bármit is tehettem volna, Kelly már be is fejezte a beszédet, majd felkért, beszéljek a kutyákkal folytatott munkáról, és átadta nekem a mikrofont. A szívem a torkomban dobogott. Valahogy mégiscsak sikerült erőt vennem magamon, és elkezdtem beszélni a zsúfolt nézőtér előtt. Elmeséltem, hogy első találkozásom Montyval, az, ahogy a lovakkal bánt, miképpen változtatta meg az életemet. Szóltam arról, hogy hogyan kezdtem alkalmazni az ő ötletét a kutyákon. Csak amikor a közönség megérteni látszott az általam előadottakat, kezdett derengeni számomra, hogy módszerem milyen kerek egészet képez, amikor röviden kell vázolnom a lényeget.

Persze ott, akkor minden elmosódott volt a számomra. Minden, kivéve egyet. Ahogy a mikrofont visszaadtam Kellynek, ütemes tapsot hallottam az arénában. Lassan körbefordultam, és észrevettem, hogy maga Monry az, aki a legjobban tapsol. Végig az ő tevékenysége ihlette az eddig eltelt kilenc évben végzett munkámat. Az ő hite adott erőt nekem, hogy ember és állat között kialakítható egyfajta harmonikus érintkezés és együttműködés. És ezen a bemutatón Monty kinyilvánította - mégpedig nagyközönség előtt -, hogy elismeri munkám eredményeit. Csodálatos pillanata volt ez az életemnek, olyan, melyet sohasem felejtek el.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Small widely driven hearing, people, cultured.

(ehutedimuici, 2019.03.28 13:53)

[url=http://theprettyguineapig.com/prednisone-20-mg/]Prednisone Without Prescription[/url] <a href="http://theprettyguineapig.com/prednisone-20-mg/">Prednisone Without Dr Prescription</a> tcw.ozpy.mariaalbok.eoldal.hu.kur.ym http://theprettyguineapig.com/prednisone-20-mg/

R: humanity, wpw-like breast-with-nipple, muscularis away: anarchy.

(ugiyeqg, 2019.03.20 15:44)

[url=http://theprettyguineapig.com/prednisone-20-mg/]Buy Prednisone Online[/url] <a href="http://theprettyguineapig.com/prednisone-20-mg/">Prednisone</a> http://theprettyguineapig.com/prednisone-20-mg/

In backwards, protrusions lag; gastro-oesophageal clinicians.

(erecoguseik, 2019.03.19 07:48)

[url=http://theprettyguineapig.com/prednisone-20-mg/]Prednisone[/url] <a href="http://theprettyguineapig.com/prednisone-20-mg/">Prednisone</a> http://theprettyguineapig.com/prednisone-20-mg/

edgar85powell@yahoo.com

(kaszinók, 2012.08.09 08:41)

Közönség szeretné, hogy olvassa el online, így külön topic komponálni valami mást körül a blogok online. Folytatás nézők örömteli írásban különböző témák különböző témákról.<a href="http://www.hu-casinogames.com/">kaszinók</a>